Béke-sziget

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

"Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."

A boldogság oly egyszerű dolog.
Csak balga lelkek
Szövik száz szálból, furcsa mesterséggel.
A boldogság oly egyszerű dolog,
S a boldogsághoz oly nagyon kevés kell.

Nyílt az út mentén, nyíl ma is virág,
Feljönnek ma is méltóságosan
S titokkal terhesen a csillagok.
Egy kézszorítás, jó szó jut ma is,
Ma is nekem.
A boldogság oly egyszerű dolog.
Ma még. Csak ne nézném a holnapot.

Üres az út, égnek a lámpák.
S úgy buggyan, mindjárt alvadón,
a sűrű lomb a kert falán át,
mint szív falán a fájdalom.

Alvadt, sík fűcsomókba gázol
olykor a láb; halad az éj,
s villódzik, néma láthatáron,
a szárazvillám szenvedély.

Hiába villog. Csonkig égve
görcsösen mered föl a ház,
vonalát bevájja az égbe,
s nem bírja megadni magát.

Sokat akartam kérdezni,
De ajkaid nem hagyták el szavak.
Így azt gondoltam,
Talán kérdeznem nem is szabad.
Szótlanságod bénított,
Szívem még dobogott.
Itt tollászkodik a kapcsolatunkat,
megrontó hallgatás.
Változtál s bennem is kevesebb
a kitartás.
Szótlanságod végtelen,
Szívem fájni kénytelen.
Te fekszel és én izgatottan járkálok,
Te nem szólsz, s én a madárral kiabálok
Szeretlek vagy csak szerettelek?
Teljesen mindegy, inkább semmit nem kérdezek
A madárral beszélsz bizonytalanságban ringatsz
Csendben távozva keresem a vigaszt...

Midőn rám leltél, kedvesem,
kicsiny voltam, szerény,
és mint egy hárság csendesen
beléd virultam én.

Kis lényemnek név sem jutott,
de bennem nőtt a vágy,
míg szóltál: már oly nagy vagyok,
név nem foghatna át.

S én, mint akit május, mítosz,
mély tengerár tetéz,
lettem újborként illatos,
s lelkeddel nehéz.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Neved - madárfiók tenyeremben.
Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved - öt betű...
Szép labda, égbe szökellő
Ezüstszívű csengő.

Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved - tudod, mi nekem?
Neved - csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.

(fordította: Rab Zsuzsa)

"Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Nem tudhatja, hanem legföljebb sejtheti és találgathatja, mit is élt át. A kendő csak később hullik le a szeméről és ő csak akkor, a múltba visszatekintve állapíthatja meg, mit is élt át és mi volt élményei értelme."

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változzál át emlékezetemmé.

(fordította: Rab Zsuzsa)

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

"Visszasugárzom,

amit kaptam, mint a kő

a Nap melegét.”

         Öreg leszek, vénebb a téli napnál,  

                                          kedvem sötét lesz és hajam fehér.

                                          S mint a csitult patak a torkolatnál,

                                          lankadt szívemben meglassul a vér.

 

                                          Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,

                                          nem melegít az elzúgott tusa,

                                          s ha támadok, az ugrást elhibázom,

                                          mint Akela, a dzsungel farkasa.

 

                                          Csak csöndre várok és komor követre

                                          s barlang-homályba visszaroskadok.

                                          Míg zeng az erdő s forró ütközetre

                                          rohannak boldog, ifjú farkasok.

"Nem lámpával, hanem szívvel kell keresni az embereket, mivel csak a szeretetnek nyílnak ki a szívek."

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének:
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom,amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Rád gondolok,ha nap fényét füröszti

  a tengerár,

rád gondolok,forrás vizét ha festi

  a holdsugár.

 

rád gondolok,ha szél porozza távol

  az útakat;

s éjjel,ha ing a kis palló a vándor

  lába alatt.

 

Téged hallak,ha tompán zúg a hullám

  és partra döng;

a ligetben ha néma csend borúl rám,

  téged köszönt.

 

Lelkünk egymástól bármi messze válva

  összetalál.

A nap lemegy,csillag gyúl nemsokára.

  Ó,jössz-e már!

 

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szél söpri be az ég
röpködő függönyét
a szobám ablakán.
Csattog, viaskodik,
lengeti szárnyait,
mint egy fogoly madár.
A kék madár.

Magot szórtam neked,
úgy édesgettelek,
nem várt kalitka, csak kalács;
hagytam: szabad legyél,
mert hittem: többet ér
a nyitott ablak, mint a rács.

Megvoltam nélküled.
Most jő a szürkület:
hogyan viselném gondodat?
Szállj tovább csöndesen;
én már nem keresem
a boldogságomat.

A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.

A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örűlni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán...

"Az ész figyelmeztethet bennünket arra, mit kell elkerülnünk: de csak a szív mondja meg, hogy mit kell cselekednünk.'

Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz -
Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.

Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.

Csak a képzeletemben látlak,
Becsukom a szemem, várok.
Várlak, hogy megjelenj.
S látom, ahogy jössz,
kezedben túlérett barack.
Eszed, s újra beléharapsz.
Leve ujjaid közt szétfolyik.
Merészen rácsöpög blúzodra.
„Talán mégis jobb lett volna
felsőmet levenni” mondtad,
s kacagtál egy nagyot, olyat,
hogy a fény, ahogy jött, kettéhasadt.
Világosodott és én kértem,
könyörögtem álmom mesterének:
még ne, ne vigyen a valóságba.
S jöttél felém, de már hiába.
Eltűnt az álomképed.
S egy halovány hajnali fénysugár
arcomon játszott, mint egy kis bogár.

"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok.
De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál."

Nyár volt. A délutáni ég szemébõl
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszketõ zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdõn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergõn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák elõtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
"Kapaszkodj csak belém, fiacskám!"
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erõs szívének dobbanását.

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünõ virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytõl üdül a hívõ,
minden cukrot magába édesítõ.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szõlõs hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

"Vannak igazságok, amelyeket lehetetlen helyesen felfognunk, ha előbb nem jártunk bizonyos tévutakon!"