Nyár volt. A délutáni ég szemébõl
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszketõ zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdõn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergõn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák elõtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
"Kapaszkodj csak belém, fiacskám!"
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erõs szívének dobbanását.
Gulyás Pál: Apám
2007.07.28. 11:10 :: Aranyvessző
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://acsendhangjai.blog.hu/api/trackback/id/tr18126967
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
