Béke-sziget

"Ha nem érzel magadban szeretetet embertársaid iránt, akkor ülj csendesen, foglalkozzál a magad dolgával, amivel akarsz, csak az emberekkel ne."
 
 

A szülők földbe térnek nap mint nap,
miközben mi vagyunk a levelek,
ők, csakis ők lesznek a gyökerek,
megnyújtva létünket föld alatt.

Kövek alatt fekszenek örökre,
míg mi fényben járjuk a világot,
kölcsönveszünk kevés boldogságot
és kínt: éltető vizet kertjeinkre.

(P.Tóth Irén fordítása)

csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van

"Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett
bánat és a jóvátételre igyekvő szándék
apró jeleit,s jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,
megróni máskor azt,akinek szüksége
van a megrovásra.
Az igazi megbocsátás,mint a szeretet
általában, intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos."

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

A partokon, a vizeken
Leszállt az éjszaka.
Nesztelen öleléssel
Köröskörül átkarol mindent
A csend.

Aranyló holdvilág
Bujdosik messze, felhők fövenyén,
Sötétlő sivatagokon.
De itt körül,
Hátán susogva suhanó vizeknek
Áttetsző ködpalástot
Öltött a csend.

Sötét köpenyben, egyedül,
Hallgatva állok, álmodón
Futó vizek felett.
A partok ködbe foszladoznak.
Köröskörül vizek, vizek.

Én éj vagyok az éjszakában.
Nem is tudom, az én köpenyem-é,
Amit rebbenni látok,
Vagy tán az éji köd?
Nem is tudom, a lelkem suttog-é
Csendes, bús, halk meséket,
Vagy tán a siető folyó?
Én egy vagyok a suhanó vizekkel.
Én egy vagyok az álmodó ködökkel.
Én éj vagyok az éjszakában.

"Ha barát kell, a legjobb leszek. Ha magányra vágysz, én a csönd leszek.
És ember leszek, mert emberre vágysz: ki szeret, ki elfogad, s kit igaznak látsz".

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém. 

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem. 

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem. 

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.
 

Az Út és Erény könyve

32

Az út folytonos és névtelen.
Az ős-egyszerűség parányi,
mégse bírja senki leigázni.
Ha fejedelmek, királyok megőrzik:
minden önként behódol nekik.
Ég s föld összecsengne-bongna,
édes harmatot hullatna,
és a nép mind, nem parancsra, megnyugodna.
Hol fellép a rendtartás: fellép a név;
s mert már fellépett a név,
ismerni kell a határokat
s így elkerülni a csapásokat.
Az út e világban,
mint hegyi patak, mély folyóba és tengerbe szakad.

33

Okos, aki érti az embereket;
aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
aki önmagát legyőzi: erős.
Aki törekszik: nincs híján akaratnak;
aki megelégszik: gazdag.
Aki nem veszti természetét: hosszúéletű;
aki nem veszti emlékezetét: örökéletű.

(Weöres Sándor fordítása)

"Találkozás és búcsúzás,
az élet annyi csak,
Valaki jön,valaki megy,
S az emlék megmarad..."
 

Nem vagyok jövőbe látó távoli égi jel
csak egy földi álmodó, aki gyakran téved el.
Lehet, hogy nem vagyok pont olyan, amilyet mindig is kerestél
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél!

Nehéz bármit mondanom, így az ezredvég felé,
de sose bújnék megtévesztő, üres szavak mögé.
Félrevezetni nem lenne nehéz téged, de nem ez a cél,
az volna szép, ha még is,
ha így is szeretnél!

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
és még az is lehet, hogy tévedek.

Meggyőzni nem tudom a még mindig kétkedőt,
hiszen nem vagyok próféta, aki ismeri a jövőt..
Nagyon szomorú lennék, hogyha félreértenél,
az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
hát engedd meg nekem, hogy ilyen legyek!

Nem vagyok tökéletes, aki mindent jól csinál,
és nem vagyok angyal, aki érted földre száll.
A magam útját járom bárki, bármit beszél,
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.

Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég… siess… keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.

"A remény a legnagyobb bátorság."

Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.

A béke - kölcsönös rettegés,
Dagad az önző szeretet, és
Lappang a Gaz kezén a csel,
Mérgeit gonddal hinti el.

Szent félelemben ő leül,
Könnyet iszik a föld, körül:
Talpa alatt ver gyökeret
Az Alázatos Rémület.

S feje fölött máris komor
Titkok árnya omol,
S a Titkokon a Hernyó és a Légy
Táplálja életét.

S a Bűn gyümölcse búvik ott,
Piros és édes: szíhatod,
S ahol az árny egész vak, ott
Fészket egy holló-pár rakott.

Föld s víz istene mind nekilát,
Keresi-kutatja ezt a Fát,
De hasztalan kutatja, ha
Az Emberi Agyban nőtt ez a Fa.

(Kardos László fordítása)
 

Lakhatsz leomló házban,
léphetsz kút peremén,
az örökkévalóságnak
mindkettő tünemény.

Felfedezés, bűnvallomás,
kisodródó levél,
a forrás nem nézi, kell-e,
kitör, csapódik, él.

Vízfényű labirintus
vastagodó sebek,
megrázhatod az oszlopot,
ha vérig sértenek.

Meghalni, megvakulni,
míg dőlnek a falak,
az örökkévalóságnak
ez is egy pillanat.

Vésheted kőbe, elhull
ház, kút, bűn, út, erény.
Egy pillanatig éltem,
akár a lámpafény.

"A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés”

Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.

Nem kérdezem, jobb így nekem, nem kérdem tőled, Miért?
Hisz a választ is sejtem már rég, így van ez, Kedvesem.
Csillagvirág, álomvilág, szívünket vígasztaló.
Csak egy széthulló illúzió, így van ez, Kedvesem.

Illúzió, nem volt az más csak egy illúzió,
hogy mindenki szép lesz és mindenki jó,
ha majd fordul a Föld.
Illúzió, hogy mindenki egyszerre megváltható
és mindenki fájdalma gyógyítható,
ha majd fordul a Föld és felettünk kék lesz az ég.

Nem kérhetem, hogy álmodj velem, hiszen azzal sem segíthetnék.
Csak egy dal volt és az is már rég, így van ez, Kedvesem.
Elmúlt a tél, fordult a szél, olvad a hó és a jég,
de a tavaszra várni kell még, így van ez, Kedvesem.
Majd eljő a nyár, új dallam száll, de az álmunk csak illúzió,
bár a történet folytatható, így van ez, Kedvesem.

Illúzió, lelkünket ringató illúzió,
hogy mindenki szép lesz és mindenki jó,
ha majd fordul a Föld.
Illúzió, hogy mindenki egyszerre megváltható
és mindenki fájdalma gyógyítható,
ha majd fordul a Föld és felettünk kék lesz az égbolt.

Illúzió, hogy mindenki egyszerre megváltható
és mindenki fájdalma gyógyítható,
ha majd fordul a Föld és felettünk kék lesz az ég.

Nem kérhetem, hogy álmodj velem, hiszen azzal sem segíthetnék.
Csak egy dal volt és az is már rég, így van ez, Kedvesem.

(dalszöveg)

Nem a haláltól,
csak a szenvedéstől félek...
ha félek...
...azt is csak, míg élek..

 
Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.
 
Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

"Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élete kincsét, ámbár napja múl,
Hanem lezárva ami benne földi,
Egy éltetõ eszmévé finomul,
Mely fennmarad és nõttön nõ tiszta fénye,
Amint idõben, térben távozik,
Melyhez tekint fel az utód erénye:
óhajt, remél, hisz és imádkozik."

"Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.

         "...Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.
De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.
Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül."

(részlet)
 

"Nem baj, ha a világtól elfogadod, amit adni akar neked. Csak az a végzetes hiba, ha önmagadat maradéktalanul a világnak adod érte. Semmihez ne ragaszkodj, ami mulandó!"