Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár
a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt
az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.
Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.
Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,
de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.
