Béke-sziget

Hegyről lefelé ballagunk,
Ketten.
Hogy máris öregek vagyunk.
Nem lehetetlen.
Már hegynek fel kifúlt a szusz.
Meg kellett állnom,
Feljebb velem aligha jutsz.
Lenn vár az álom.

Napunk rövidül, hervatag
A fénye.
Tél közelít s mi hallgatag
Megyünk elébe.
Holnaptól kályha melegít,
Lassul a vérünk,
De tán az Isten megsegít.
Célunkhoz érünk.

Tudod-e még, mi volt a cél
Régen?
Közelről is ráismernél
Ily ösztövéren?
Hogy foga hull és haja hull
S orcája ráncos...
A gaz idő vág, vés, gyalul:
Készülj, imádkozz.

Én tudom, nem adom magam
Olcsón.
Pontosan olyan nagy leszek,
Mint a koporsóm.
Arccal a napnak nyúlok el,
Háttal a földnek,
Így pihenek. Nem múlok el,
A föld nem öl meg.

Hegynek fel hosszú volt az út
S drága.
Örömeinknek pontosan
Ez volt az ára.
De mostmár minden egyremegy,
Nincs szánom-bánom,
Mögöttünk nőttön-nő a hegy
S lenn vár az álom.
 

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók -
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.

Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

"Ha hallgatsz, hallgass szeretetből!
Ha beszélsz, szóljál szeretettel!
Ha kifogásolsz, kifogásolj szeretettel!
Ha kímélsz, kímélj szeretetből!"

Nem tudom, ki vagy, de olvasol,
így tehát egy nyelvet beszélünk,
mindegy, hogy itt vagyunk vagy máshol,
együtt lépünk, együtt lélegzünk.

Amikor olvasod mondatom
és mélyedben megérint magja,
mindegy, hogy ugyanúgy gondolom
vagy szeszély volt írása napja.

Nem érzek mindig mindenben úgy,
ahogy írtam, gondoltam egyszer.
Az eltelt idő lelkembe fúr,
de vállalom a váltást ésszel.

Mert én magam vagyok mondatom:
félig lezárt, félig nyílt eszme,
s pontosan tudom, ha olvasom,
mi volt a világ s mi lehetne.

Mi lehetne s mi lesz a világ?
A senkiknek nem írok verset.
A senkikért nyögök egy imát,
a senki ember tucat szerzet.

Én egy vagyok az egyek közül,
istentelen, ismételetlen,
ismerős, ki a szépnek örül
s barátom, neked ismeretlen.

"Elfogadni tudni a boldog napokat, de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni. Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni: sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét hanem a boldogságét. Az uton járni, majd végig menni; a nagyságot az erénnyel, nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni - disz, ragyogás, külcsin nélkül."

- Vágó Zsuzsanna fordítása -

"Az embernek sohasem kell restelkednie egy tévedés bevallásán. Ezzel azt mutatja, hogy fejlődik és ma okosabb, mint tegnap."

Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,
Zsebre vágjuk majd a kezünk,
Kicsit túl vidámak leszünk?
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel,
S hogy mi legyen, majd dönteni kell,
Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,
Szerelemmel nézel-e még?
Nevetésed éppen elég,
Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,
Benne mind a nyári ruhák,
Nem emlékszik senki se ránk,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!

https://youtube.com/watch?v=slgkYkeIMQg

Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!

 
"Nem számít, hogy milyen apró léptekkel haladsz előre, a lényeg, hogy ne állj meg."

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug,
Az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.

Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.

Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz,
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.

Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.

Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints,
Te légy az isten, hogyha nincs.

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

(részlet)

"Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt."

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Az Út és Erény könyve

30

Aki az út-on járva urát szolgálja,
nem igáz le országokat hadsereggel,
hiszen őellene is fordul a dárda.
Hol had vonult,
tövis lepi a rétet,
nagy harc után
jönnek ínséges évek
az eszes: győz és megtorpan,
nem tobzódik a diadalban,
győz és nem magasodik,
győz és nem cifrálkodik,
győz és nem kevélykedik,
győz, mert győzni kényszeríttetik,
győz, de sohasem erőszakoskodik.
Olykor a lények már ifjan vének,
ellene szegülnek az út rendjének,
s ha így van: korán sírba térnek.

31

A legszebb hadsereg is a csapás eszköze,
mindenféle gyűlöletes,
az út-on járó nem él vele.
A nemesnek békében balról a helye,
háborúban jobbról a helye.
A had a csapásnak eszköze,
nem a nemesnek eszköze;
ha rákényszerül, csak akkor él vele,
a béke az ő ereje.
Győz és nem kevélykedik.
Aki győztesként előre-nyomul,
az ember-irtásnak örül;
aki az ember-irtásnak örül,
gyűlöletet fakaszt az ég alatt.
A bőség balról tér be,
a jajszó jobbról tér be.
Balról a szárnyvezér,
jobbról a fővezér:
temetéssel fölér.
Az ember-irtás
siralom, gyötrelem,
gyász-szertartás a harci győzelem.

(Weöres Sándor fordítása)

"Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál."

"A csönd megtanít hallani."

Bácskai Julia. - C. Molnár Emma. - Mester Dóra. - Popper Péter.

Szeretők - A titkos viszonyok lélektana -

Mesterkurzus

Felmérések szerint a tartós kapcsolatban élő nők és férfiak közel 50%-ának volt már szeretője. A házasságok fele válással végződik, aminek leggyakoribb oka a külső kapcsolat. Aki volt már hasonló szituációban, jól ismeri a képletet: a társ előtt titkolózni kell, a szerető döntést vár tőlünk. Úgy érezzük, egyikükről se akarunk lemondani, miközben a helyzet egyre több fájdalmat okoz mindenkinek. Vajon, a pszichológia szerint milyen tényezők vezetnek a titkos harmadik felbukkanásához? Mitől függ, hogy a dilemma végül a társ vagy a szerető javára dől el, s hogy e választás kiállja-e az idő próbáját? Meddig érdemes várni a tétovázó partner döntésére, s melyik az a lélektani pillanat, amikor akár érzelmeink ellenére is lépni kell? Helyreállítható-e még a bizalom egy szerelmi háromszög história végeztével? Megannyi fontos kérdés, melyekre a válaszok sokszor életünk további irányát határozzák meg. Éppen ezért nagyon fontos, hogy képesek legyünk megtalálni a kimondatlan, talán mindhármunk számára rejtett motivációkat is. Ebben kívánnak segíteni a Mesterkurzus legújabb kötetének szerzői.

~¤~

"Szörnyű úgy élni, hogy valaki... nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad. A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."

 Az én jó anyám előttem lebeg
Tengercsillag az éj ködében
Hét-tenger távol
Hét-korszak hosszan

Az én jó anyám az én otthonom
Dávid városa a Királyhegyen
Hét-szeretet távol
Hét-alázat széles

Az én jó anyám megtölti a házam
Misztikus rózsakegyelem-illattal
Hét-öröm-fényesen
Hét-fájdalom-mélyen

Az én jó anyám a sírban nyugszik
Már oly sok éve
Hét láb mélyen
Hét láb hosszan

Az én jó anyám az Istennél dalol
Hét-mennyország-magasan
Hét-angyalkórus-csengéssel...

(B. Hunyadi Dalma fordítása)

Olyan hideggé vált az egész világ,
az idő gyorsan száll, repül felettünk,
romjaink közt eltévedt bánat jár,
így feledjük azt is - ha egykor szerettünk.

Az élet fut és tűnnek a szép évek,
a lángokból csak hamu, mi megmarad,
elhagytak az álmok és a remények,
az ifjúság is a romok közt elszaladt.

A tisztaság rég hideg, sötét sírban,
rövid az öröm, míg hosszú a bánat,
a könnyeimet is már mind elsírtam,
megtörten ül a múlt – romok közé zárva.

Tavasszal minden újul, minden éled,
csak hozzám vagy - oh, sors - ily mostoha?
Ne hagyd, hogy sorvadjak, mint a fakéreg,
meghalok, hogyha nem mosolyogsz rám soha!

Add vissza szívem egy-egy szép emlékét,
ajkamra ismét víg dal hangja - lebbenj -
hagyd álmodnom újra vissza a kékjét,
ne hagyd a lét derűs képét - elfelednem!

"Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik."

A csend folyója ez. A rettenetes
csendé. Benne hangtalanul
úsznak, sodródnak tova évek,
arcok. Az egész elmúlt élet.

A Léthe vize ez. Szemlélem kavargását,
amíg csak látom, amíg látni tudom
mindezt, amíg elúszó képeit
érzékelni tudom, s felfogni ezt a sebesen
tovairamló időt, ezt a már lábszáramig
csapódó vízörvényt, amely bármikor
magával ragadhat már engem is.

Az ijesztő elmúltakat csak nézem,
a mésznél és a télutó szennyes havánál
fakultabb testeket, élettelenné
vált arcukat, kiürült szemgödreiket –

jól tudva, hogy nincsen remény sehol,
hogy többé nincs, mit várjunk:
darabjaira széthullt csonthalomként
hányódom hamarosan magam is

az enyészet folyója jéghideg vizében,
ahonnan nincs, nem lehet visszatérés
többé a fénybe, a csodálatos
élet gyönyörébe és vigaszába
a léttelenség és időtelenség
felfoghatatlan mélységeiből,
a megszűnés szakadékából.

 
(Brünnben, Nezval után)

Istenhozzád, és ha többé se találkoznánk,
nem volt rossz, ám elég, most más következik.
A villamossín nem vezet már hozzánk,
és hozzátok csak ott-nem-létem érkezik.

Gyönyörű volt, sajnos veszendő és mulandó,
zúgok, mint az erdő, de szavam egy se jön.
A nevetésed, ha papír, tűzbe dobandó.
Találkozunk? Nem hiszem. Nincs ebben öröm.

Ha mégis látnánk egymást néha-néha,
mondjuk egy utcán, merre nem jártunk soha,
sírásodnak ez tanulsága és poénja:
nézni nézhetlek, de nem mehetek oda.

Megláttam benned, amit mások nem sejtettek,
hogy versszakok vannak a bőröd alatt is.
Talán a jövő idő veled összefekhet,
tiéd a söprűnyél, enyém a por, partvis.

Cukorból csiszolt kristálykövem, Istenhozzád!
Elküldöm, persze postán, az ítéleted.
Talán kell még 2-300 év is tehozzád,
egy kávéscsészébe a sors kiméretett.

(Vörös István fordítása)

"Jó, ha az embert emlékeztetik rá, hogy a legerősebb is elgyöngyülhet, és a legbölcsebb is tévedhet."

Álomban születik a csönd
Csöndben születnek az álmok
Minden álmot mit örököltem
Belső csöndembe zárok

Álom partján kószáló csönd
Csönd peremén szepegő álom
Álom-parketten egyedül
Csönd táncát hajnalig járom

Álom ölében szundító csönd
Csönd-cipőben tipegő álom
Meddig kell még álmok mögött
Csönd-várószobában állnom?!