(Brünnben, Nezval után)
Istenhozzád, és ha többé se találkoznánk,
nem volt rossz, ám elég, most más következik.
A villamossín nem vezet már hozzánk,
és hozzátok csak ott-nem-létem érkezik.
Gyönyörű volt, sajnos veszendő és mulandó,
zúgok, mint az erdő, de szavam egy se jön.
A nevetésed, ha papír, tűzbe dobandó.
Találkozunk? Nem hiszem. Nincs ebben öröm.
Ha mégis látnánk egymást néha-néha,
mondjuk egy utcán, merre nem jártunk soha,
sírásodnak ez tanulsága és poénja:
nézni nézhetlek, de nem mehetek oda.
Megláttam benned, amit mások nem sejtettek,
hogy versszakok vannak a bőröd alatt is.
Talán a jövő idő veled összefekhet,
tiéd a söprűnyél, enyém a por, partvis.
Cukorból csiszolt kristálykövem, Istenhozzád!
Elküldöm, persze postán, az ítéleted.
Talán kell még 2-300 év is tehozzád,
egy kávéscsészébe a sors kiméretett.
(Vörös István fordítása)
