Nem tudom, ki vagy, de olvasol,
így tehát egy nyelvet beszélünk,
mindegy, hogy itt vagyunk vagy máshol,
együtt lépünk, együtt lélegzünk.
Amikor olvasod mondatom
és mélyedben megérint magja,
mindegy, hogy ugyanúgy gondolom
vagy szeszély volt írása napja.
Nem érzek mindig mindenben úgy,
ahogy írtam, gondoltam egyszer.
Az eltelt idő lelkembe fúr,
de vállalom a váltást ésszel.
Mert én magam vagyok mondatom:
félig lezárt, félig nyílt eszme,
s pontosan tudom, ha olvasom,
mi volt a világ s mi lehetne.
Mi lehetne s mi lesz a világ?
A senkiknek nem írok verset.
A senkikért nyögök egy imát,
a senki ember tucat szerzet.
Én egy vagyok az egyek közül,
istentelen, ismételetlen,
ismerős, ki a szépnek örül
s barátom, neked ismeretlen.
