Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.
A béke - kölcsönös rettegés,
Dagad az önző szeretet, és
Lappang a Gaz kezén a csel,
Mérgeit gonddal hinti el.
Szent félelemben ő leül,
Könnyet iszik a föld, körül:
Talpa alatt ver gyökeret
Az Alázatos Rémület.
S feje fölött máris komor
Titkok árnya omol,
S a Titkokon a Hernyó és a Légy
Táplálja életét.
S a Bűn gyümölcse búvik ott,
Piros és édes: szíhatod,
S ahol az árny egész vak, ott
Fészket egy holló-pár rakott.
Föld s víz istene mind nekilát,
Keresi-kutatja ezt a Fát,
De hasztalan kutatja, ha
Az Emberi Agyban nőtt ez a Fa.
(Kardos László fordítása)
