Béke-sziget

 
Megfogtam a fénysugár szívét
dobban - izzik - mosolyog napom kérge alatt
csillagom táncol pillanatok ablakában...
kacsint egyet -
árnyas múltam illan
idő-ketrecek sötét sarkában
keresem magam

hol vagy?

kopogok ajtómon belülről...
engedj be magamba -
körülnézek kérdéseim házában -
köveim között remény pici fénye futkos -
bezárom...
rohannak az álmok Hozzád -
eltűnő évek integetnek induló vonatokról

csend...

a csend...
csodadala felvonyít a teliholdra

            *

felizzik az égen
az utolsó sóhaj
milyen sötét a napok alja
ugrok bele - önmagamba
szikrákat vet az abroncs
vas simította köves álmon
farkas üvölt a rég tájon

hol vagy?

újra
megcsókol
a csend

tiéd
vagyok

kapd el álmom zuhanását
szoríts életre szívedben

"Tele van az élet jóval: kenyérrel-tisztával,
sóval.
Adjál, Uram, menedéket, adjál, Uram, tisztább
létet.
Adjál, Uram, nyugodalmat, vándornak-hogy
vándorolhat,
éhezonek adjál étket, s töröljél el minden
vétket.
Félutamon szólok hozzád: közel legyél,
Istenország.
Adjál, Uram-enyhet adni: ne kelljen így
megfáradni
Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány,
vagyok farkas:
adjál, Uram, menedéket, félelmemül ne rakj
fészket.
Fiókád-én elesetten keresgéllek
elveszetten.
Szép új napot kéne fonni, gyerekekrol
gondoskodni:
család, béke, galamb, alma, s cifraságom
fogadalma:
néked, Uram, felajánlom sok álságos
cifraságom.
Adjál, Uram, nekem békét, add az ember
menedékét,
segíts nekem, Uram, árván: vagyok- félben
-a szivárvány,
Uram, hallgatlak a szélben, eme végso
menedékben.
Nem kell dohány, nem kell talmi, csak én
tudjak irgalmazni;
vegyél el a terheimbol, adjál többet
terveimbol
társat kérek, menedéket, terveimben rakjál
fészket;
tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem
elveszni.
Ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem
Irgalmaztam:
bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg
a vereséget,
segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt-ember
lenni."

(részlet)

Úgy lépsz, mintha virágokon járnál,
úgy lengsz, mintha dalok szárnyán szállnál.
Nem is merlek nézni, csak titokban,
lelkem tőled mégis lángra lobban.

Míg szívemben virágzik az élet,
míg ajkamon zeng, szárnyal az ének:
szüntelenül virágokon járhatsz,
szüntelenül dalok szárnyán szállhatsz.

(Képes Géza fordítása)

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg.
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
 

" Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább."

Taposómalom életünk:
Egy percet nem pihenhetünk.

Nem érünk rá, mint rét ölén
Mélázó bárány és tehén.

Dióval mókus hempereg -
Nem pazarlunk rá perceket.

Tavon szikrázó napsugár -
Nem nézzük meg régóta már...

Tánc közben egy nő ránk nevet,
Lábát se láttuk -, ellebeg.

Hiába gyúl ki mosolya,
Időnk - csodára - nincs soha.

Éljük a hajszás éveket -
S elszalasztjuk az életet.

(Szabó Lörinc fordítása)

"A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk,
A csillagévek óráin egy perc az életünk.
Az ember önmagában semmit sem ér, -
Ha nincsen barátunk, elvisz a szél."
 

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

"Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem barátainkban leltük fel az egész világot."
 

Egy könnycsepp csordult szememből,
Mikor beléptem a templom nagy ódon kapuján.
A nyári melegben átjárta lelkem a hűs áhítat,
Lassan lépkedtem a szenteltvíztartóhoz,
Nyújtottam kezem, tétován mártva ujjam belé,
S a szent kereszt jelével alázatosan hajoltam
Az oltár felé. Éreztem lelkem haza talált,
Oda, ahol oly sokan várnak már. Hívó szavuk
Hallom, s az Isteni oltalom csendjében lehajtott
Fejjel a Szűzanyához imádkozom. Adjon békét
Szívemben. S mint egyszülött fiát úgy óvjon,
Kísérjen engem is ezen a nehéz életen át...

*

Csak ültem csendben, lehajtott fejjel az ősi falak közt,
Hallgatva az orgona halkan zsongó dallamát.
Igen akkor, ott, éreztem...lelkem hazatalált.
 

Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
- Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: - Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
- Óh, szél - mondta panaszosan -
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: - Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! -
- Mint engem a gondolat! - mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; -

és szólt Dsuang Dszi: - Hiába, ez a törvény,
ez az irigység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!

Siessük szeretni az embereket
olyan gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén
ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
a kétségbeeséstől születik
amikor valakire gondolunk nélküle maradván

Ne légy nyugodt, hogy van időd
mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse
úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély,
mely egynél mindig gyengébb,
oly hamar mennek el,
mint júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang
vagy egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket, hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat egyébként megszületni,
mint meghalni
mindig túl keveset és túl későn szeretünk

Ne írj róla túl gyakran,
de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel, mint a delfin szelíd erős

Siessünk szeretni az embereket,
oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el,
nem mindig térnek vissza
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó,
vagy hogy az utolsó - első

(Sajgó Szabolcs fordítása)

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
 

Mikor esti fény gyúl
a domb hajlatán,
kinn kószál a réten
a fehér leány.

Száll a puha pára,
áll a könnyü köd,
hervadoz a napfény
a mező fölött.

Hazahajt a pásztor,
haza, mindahány...
lassacskán megindul
a fehér leány.

Villogó bokáját
harmat fürdeti,
haja hosszu szárnyát
szél lebegteti.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ismeri a környék
a fehér leányt:
szereti mindenki,
mert senkit se bánt.

A kis fürge bojtár,
ha nyulat dobott,
a legjobb falatját
neki hagyja ott.

A vén csősz, ha érzi,
hogy jön a halál,
furulyáján végsőt
neki muzsikál.

Voltam pásztor én is,
voltam, hajdanán...
tudtam, merre kószál
a fehér leány.

Hát elbujtam egyszer
csalitos lesen
és hajnalig lestem
szűz-szerelmesen.

Szállt a puha pára,
állt könnyü köd,
csillag-sátor széledt
a mező fölött.

Messze, hol az érre
lila fény szitált,
láttam imbolyogni
a fehér leányt.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ott volt, mégse volt ott,
árnyat se vetett,
fehér ragyogása
földig remegett.

Lestem én éjfélig,
meg éjfél után,
hogy táncol, hogy táncol
a fehér leány.

Távolodott egyre,
míg a hajnali
fény kagylója ketté
kezdett nyílani.

Ott láttam a bomló
hajnal távoli
gyöngyház-fénye árján
messze szállani.

Amikor megszólalt
az első kolomp,
csak eltünt az erdőn,
beitta a lomb.

Az őszi tájon sárga hold ragyog,
s egy vén bárkáról bús dalt hallgatok.

Az őszi széna lágy és dús szagában
egy bánatos vers sírt az éjszakában.

Az őszi fák is sírtak a dalon:
s szívembe dárdát szúrt a fájdalom.

Ki az, kiért e dal hiába sír?
Kiért e mély seb, melyre nincsen ír?

Ki az, kit rég és oly hiába várt?
A vén bárkán egy sápadt asszony állt.

Arcán a holdfény hintett el havas
virágokat s húsz bánatos tavasz.

Így állt a bárkán s mint kristályözön:
ömlött végig sápadt arcán a könny.

Kérdeztem tőle: merre van hazája,
s ki az, kit már oly régen vár hiába?

Ki az, ki elment s nem küld semmi hírt?
De ő nem szólt és sírt, csak sírt, csak sírt.

(Ágner Lajos fordítása)

"Élni annyi, mint szeretni. Szeretni, látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és felröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás. "

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna,
mint az állat, és mint a kő,
mely megütött, s utána ha
belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad,
hogy vonótlan sikolt,
szikrázik belőlem az ének.

A Te versed
A tiéd...
Csak neked adom
Csak neked írtam úgy
Ahogy Te olvasod
A tiéd itt minden betű
Minden gondolat
Melyen megcsillanni látod magad
Neked növesztek lélekvirágot
És a színét Te mondod meg
Legyen fekete, vagy bugyborgó vörös
Legyen burjánzó réten szivárványpatak
Vagy legyen szürke eső
A szürke betonon toccsanó
Vagy smaragd, ha úgy akarod
És hideg, ha fázol
Vagy forró, ha megéget
És hűt, ha hőség
Vagy paplan, ha tél
Fogd és bugyoláld bele magad
Úgy, ahogy jól esik
Csinálj belőle vackot
Vagy börtönrácsot
Tengert, dzsungelt, sivatagot
Helyezd bársonydobozba, ha kincs
És dobd ki ha szemét
Csak tudd
Hogy ez itt mind a tiéd

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik - a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; - táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek -,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

 
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
a végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,
a szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
vonagló szókban, töredezve, rajta
egy élet kínja, vádja ott remeg:
“Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
én hittem, hogy a békét megtalálom…”
De ezt a hangot fül nem hallja már,
hullámot nem ver, visszhangja se kél,
a szók értelme elhal születetlen…
s hűlő kezére ráborul a férj.  
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
a végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,
a szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
vonagló szókban, töredezve, rajta
egy élet kínja, vádja ott remeg:
“Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
én hittem, hogy a békét megtalálom…”
De ezt a hangot fül nem hallja már,
hullámot nem ver, visszhangja se kél,
a szók értelme elhal születetlen…
s hűlő kezére ráborul a férj.

Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

Akkor egy pillanattá vált az idő,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövőt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdőt,
hogy a szív ritmusa
tűrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklő napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam...

Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz...

Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegő idő,
amikor mosolyogva mentél
a fénylő tavaszon át
egy másik végtelenbe.

Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod
kései, halk, szemérmes vallomását;
mert szívemet nehéz sejtelmek gyötrik
és estenden oly hosszasan sírok,
a lelkemben, jaj, ne legyen titok,
mit nem fürkészhet két drága szemed,
Uram, most átadom Néked a lelkemet:
Szeretlek, nagyon szeretlek.

Kény-kedvedre, úri kegyelemre
életem várát, ím, kezedre játszom.
Mim van nekem? pár könnyes írásom,
s mi vagyok én, bús, remegő gyerek,
a büszke, rátarti gerjedelmek
most lábaidhoz igyekeznek lágyan
s én sírok a szent, nagy alázkodásban:
hogy szeretlek, nagyon szeretlek.

...

Tudod, a lelkem most könnyekre hajló,
most sok biztatás, simogatás kéne,
valahol megbújni, panaszkodni félve,
ami majd eljön: a Sorsom elől,
hogy könnyebb legyen a Nehéz, a Bánat
s bátrabban menjek elébe az élet-halálnak,
s ne fájjon úgy, még az is, hogy szeretlek,
nagyon szeretlek.

Sötétedik ... Láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatódzik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
Most lehelik lelkünkbe illatos testüket a rétek.

Kezünkben a szerelem édessége csókolódzik,
ha ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegül,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszöllős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod!