Mikor esti fény gyúl
a domb hajlatán,
kinn kószál a réten
a fehér leány.
Száll a puha pára,
áll a könnyü köd,
hervadoz a napfény
a mező fölött.
Hazahajt a pásztor,
haza, mindahány...
lassacskán megindul
a fehér leány.
Villogó bokáját
harmat fürdeti,
haja hosszu szárnyát
szél lebegteti.
Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.
Ismeri a környék
a fehér leányt:
szereti mindenki,
mert senkit se bánt.
A kis fürge bojtár,
ha nyulat dobott,
a legjobb falatját
neki hagyja ott.
A vén csősz, ha érzi,
hogy jön a halál,
furulyáján végsőt
neki muzsikál.
Voltam pásztor én is,
voltam, hajdanán...
tudtam, merre kószál
a fehér leány.
Hát elbujtam egyszer
csalitos lesen
és hajnalig lestem
szűz-szerelmesen.
Szállt a puha pára,
állt könnyü köd,
csillag-sátor széledt
a mező fölött.
Messze, hol az érre
lila fény szitált,
láttam imbolyogni
a fehér leányt.
Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.
Ott volt, mégse volt ott,
árnyat se vetett,
fehér ragyogása
földig remegett.
Lestem én éjfélig,
meg éjfél után,
hogy táncol, hogy táncol
a fehér leány.
Távolodott egyre,
míg a hajnali
fény kagylója ketté
kezdett nyílani.
Ott láttam a bomló
hajnal távoli
gyöngyház-fénye árján
messze szállani.
Amikor megszólalt
az első kolomp,
csak eltünt az erdőn,
beitta a lomb.
