Béke-sziget

Az őszi tájon sárga hold ragyog,
s egy vén bárkáról bús dalt hallgatok.

Az őszi széna lágy és dús szagában
egy bánatos vers sírt az éjszakában.

Az őszi fák is sírtak a dalon:
s szívembe dárdát szúrt a fájdalom.

Ki az, kiért e dal hiába sír?
Kiért e mély seb, melyre nincsen ír?

Ki az, kit rég és oly hiába várt?
A vén bárkán egy sápadt asszony állt.

Arcán a holdfény hintett el havas
virágokat s húsz bánatos tavasz.

Így állt a bárkán s mint kristályözön:
ömlött végig sápadt arcán a könny.

Kérdeztem tőle: merre van hazája,
s ki az, kit már oly régen vár hiába?

Ki az, ki elment s nem küld semmi hírt?
De ő nem szólt és sírt, csak sírt, csak sírt.

(Ágner Lajos fordítása)