Béke-sziget

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

Miként szélcsendben a hajó
lelkem ma veszteg úgy lebeg
vitorla nélkül! - Ah be jó,
hogy most melletted ülhetek!
Talán megállt a vén Idő
s mi ketten élünk már csupán -
ó milyen édes lanyha hő,
mily édes lanyha délután.
Most messze földön senki sincs,
fénylik az ajtón a kilincs:
ajtó előtt a macska ül,
hátát gubbasztva gömbölyül.
Kertben tüzel a tulipán
fejét megadva csüggeteg:
most minden édesen beteg.
A tornácon az oszlopárny
a napsütött fal oldalán
ledől, mint tejben a kalán.
Nincs a világon semmi vér,
tejjel és mézzel foly az ér,
a vékony ér a hús alatt:
azért vagy, édes, oly fehér,
s nézed a fehér bús falat.
Elalszik minden - mily varázs!
Már alig zümmög a darázs.
Vállad vonala betegen
omlik el kebled vánkosán
s úgy csüggök fényes szemeden,
mint hipnotizált, orvosán.
Altass el, édes, engemet,
s álom hajóján messze vigy
ah ez az álom - eltemet -
és ah! maradna mindig így!
maradna mindig így...
így...
mindig így...

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.

Miért érzem azt hogy semmit nem érek?
Miért nem kapok soha, amikor mástól kérek?
Miért nevetek kívül amikor belül félek?
Miért nem hiszem, hogy fontos lehet még az élet?

Mondd kettőnk között az összatartó kötél meddig ér?
Ha elszakad én nem küzdök már tovább az életért.
De elvesztem a zajban és hiába kereslek, már érzem a súlyát az elfelejtett tettnek.
Néha sírok mikor a szép emlékekre gondolok és belül megfogadtam százszor, minden szót megfontolok.
Mielőtt kiejtem őket, hiszen csak fájdalmat okoznak és minden apró hibát az egekig felfokoznak.
Miért az az élet rendje, hogy minden elmúlik, ami éltetett?
Miért nem látjuk a középutat, miért látjuk csak a végletet?
Most kinézek az ég felé és csak arra gondolok, mikor leszünk végre igazán boldogok?

Most sírok, de senki nem hallhatja a hangomat.
A fájdalmat elrejtem és a régi dolgokat.
Mik összekötöttek vele messzire elhajítom és a régi elfáradt motort most újra beinditom.
Hogy legyen egy társam, aki velem van ha félek.
Hogy amikor zenélek érezzem, hogy valamit érek.
Régen kitöltötted az űrt, de most újra űrt érzek és már nem adsz erőt, mikor a fájdalomtól vérzek.
Tudom, hogy nem lesz soha fontos az élet.
Már nem nevetek kívül, hiszen belül félek.
Már tudom, hogy nem kapok soha, amikor kérek.
S nem hiszem hogy vagyok valaki, mikor semmit sem érek.

(dalszöveg)
 

Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fának lombozatja.
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!… valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet.
Szempilláimat csendesen lezárom…

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

"Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik.
Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik."
 
 

"Igaz szeretetet csak attól várhatunk, aki természete szerint jóságos és melegszívű."

          Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

(Képes Géza fordítása)

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irígy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok

A napok már rövidek, a fény kifakult.  
Sápadozó töredékben szór rád bágyadt
Sugarat, hajdani melege csak a múlt  
Emlékeiben jelenül és még csak vágyad
Sem ösztökél, hogy vágyj valamire.

Lépteid a száraz avarban – számolod,  
És arra gondolsz, ki már nem számol
Veled. Régi mosolyából él mosolyod,  
És már csak az ösztökél, hogy máról,
Maradjon még holnapra is - napod

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek
Taníts meg, hogy csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
Hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
Ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
Karthauzi legyek cella csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
Folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg a zuhatagszájú emberektől,
Könyvekbe plántált szó-rengettektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez,
Egy pátosztalan kurta szó elég lesz.
A túlsó partot látó révülésben,
A ”készen vagy”?-ra azt felelni - készen.

Arra kérlek
El soha ne felejts
Csak azért,mert ez a sors
S,mikor az ég könnyeiben fürdet téged
Jusson eszedbe ígéretem

Hiába zár magéba a mély
S,őríz koporsómban sötétség
Mert tudom ez csak a vég
És ha felnézel az égre
Majd minden zápor után
Engem látsz,mint
Hűséges szivárványt

Most még én is félek
S,máris látom,ahogy ezt a lapot
Magad előtt tartod
Reszkető kézzel
De emlékezz ígéretemre
Hanyatló fénnyel
Álomba ringatlak téged

"Ím, a patak árja zúgva lefelé halad.
A nap is lefelé zuhan,
de én csendesen felfelé megyek
virágos erdőoldalon, eprek között.
Egy vén fánál az Időben megállok,
és kérgébe bevésem búsan a nevem:
,,Itt jártam… éltem… ezen a földön.’’
És egy véres szívet is rajzolok a fának
hajába, mint ifjú szerelmesek.
És továbbmegyek, mind feljebb, feljebb,
nem járt utakon,
egyre messzebb,
míg a felhők tüzében egyszer csak
elveszek."

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figylesz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

(Fordította: Simor András)

Fülemüle csattog az ág-hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengő, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;
hozzátok el zöld erdők sötétjét,
felhők pírját, búcsuzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekből szövöm szivem dalát.

Drága lány, édes, mint nyári széna,
szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem;
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idő, a szélkakas csendes;
út előttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.

(Képes Géza fordítása)

"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az,
hogy valaki szeresse őt igazán."

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

"A természet gyöngéden beoltotta az emberbe az élet szeretetét, az állatok szeretetét, az ember szeretetét, az igazság szeretetét. De megtalálhatod mindezek ellenkezőjét is a világban: az élet megvetését, az állatok gyűlöletét, az ember lenézését és az igazság eltiprását.
A világot könnyebb irányítani, mint az emberi szívet. Aki pedig szívét képes megtölteni szeretettel, a legtöbbet tette a világért, amit ember tehet."

Ó hála neked, könnyek Istene:

 hogy adtál nekem két síró szemet,
 és fájdalmat, és bánatot is hozzá,

 s egy lelket, aki sohasem nevet,
 Te tettél az ősz rokonává engem,

 adtál magától omló könnyeket,
 hogy megsirassak minden hantra hulló,

 reszketve hulló őszi levelet.
 
 
Ó, hála néked, könnyek Istene,

 hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,
 s megengedéd, hogy mindent eldaloljak

 egyetlen húrra hangolt lelkemen.
 Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,

 hogy húromat másra hangoljam át:

 hálátlan voltomon haragra kelve,
 Isten-kezeddel leszakítanád.

"Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőlem elszakít. . . "

Anyám csak varrt, dolgozott sokat,
ültem a varrógép mellett, én a kisgyerek
és kértem meséljen,
s Ő türelmesen mesélni kezdett nekem.

*
Mesélt a törpékről, óriásokról,
a kismadárról, akinek nem volt cipője.
Mesélt a nebáncsvirágról, mesélt a szép
királylányról, Tündérországról, s a fele királyságról.
Mesélt arról, amikor még kislány volt ő is,
énekelt szép dalokat. Aztán újra csak mesélt,
mesélt, hogy az élet szép,
s, hogy boldog leszek ha majd felnövök,
langy meleg konyhában esténként a varrógép fölött.
S a keze dolgozott, majd néha meg megállt,
ölébe ejtve, és olyan szép volt, ahogy nézett elmerengve...
Úgy szerettem!

*
Most már ez olyan, mintha csak
álmodtam volna az egészet, eltűnt minden
ami fontos volt, magával vitte, ellopta
a múltam az idő, s az enyészet.
Nem kegyelmezett,
elragadta csontkezével azt ami a legszebb...az emlékeimet.

*
Anyám már nem mesél, de tudom vigyáz rám,
és megvár ott a messzi távolban.
S ha majd egyszer hazaérek, meleg vacsorával fogad,
én pedig közben elmesélem neki, eltűnt álmaimat.

Köröttem apró lángok égnek;
barátok tán vagy lidércfények,
megannyi rejtélyes ígéret,
mely biztonságot vagy pusztulást jelent.
Csak várok.
S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.