Miért érzem azt hogy semmit nem érek?
Miért nem kapok soha, amikor mástól kérek?
Miért nevetek kívül amikor belül félek?
Miért nem hiszem, hogy fontos lehet még az élet?
Mondd kettőnk között az összatartó kötél meddig ér?
Ha elszakad én nem küzdök már tovább az életért.
De elvesztem a zajban és hiába kereslek, már érzem a súlyát az elfelejtett tettnek.
Néha sírok mikor a szép emlékekre gondolok és belül megfogadtam százszor, minden szót megfontolok.
Mielőtt kiejtem őket, hiszen csak fájdalmat okoznak és minden apró hibát az egekig felfokoznak.
Miért az az élet rendje, hogy minden elmúlik, ami éltetett?
Miért nem látjuk a középutat, miért látjuk csak a végletet?
Most kinézek az ég felé és csak arra gondolok, mikor leszünk végre igazán boldogok?
Most sírok, de senki nem hallhatja a hangomat.
A fájdalmat elrejtem és a régi dolgokat.
Mik összekötöttek vele messzire elhajítom és a régi elfáradt motort most újra beinditom.
Hogy legyen egy társam, aki velem van ha félek.
Hogy amikor zenélek érezzem, hogy valamit érek.
Régen kitöltötted az űrt, de most újra űrt érzek és már nem adsz erőt, mikor a fájdalomtól vérzek.
Tudom, hogy nem lesz soha fontos az élet.
Már nem nevetek kívül, hiszen belül félek.
Már tudom, hogy nem kapok soha, amikor kérek.
S nem hiszem hogy vagyok valaki, mikor semmit sem érek.
(dalszöveg)
