Béke-sziget

Ha kacagtál, én is kacagtam
És visszavertelek magamban.,
Mint víz a fényt, és két szemedben
E friss tavaszi sugaradban.

Sokat hallgattam, mint a tenger,
S míg üzengetett hab a habnak
Mélységekről és messziségről.
Szemeink egymásba kacagtak.

Nyíltunk, mint fény tavaszi estén
És szemed, mint egy röpke fecske,
Ha a kék habú égen elfut,
A szemembe futott nevetve.

És jó volt érezni ujjaidnak
Finom súlyát, melegét, titkát
Nézni arcod, mint harmatesőn
A virágot, ahogy kinyitják.

Szirmukat fényesen, fehéren,
Tavasz estén a holdvilágon,
S néha egy csepp úgy harmatosan
Tova pergett a szempilládon.

Jó volt érezni csókjaidnak
Ízét, s e csókban, amit vártam,
Azt kaptam és fürdött a lelkem
Csókjaidban, leánycsodákban.

Jó volt érezni, hogy szívemben
Versek nyíltak, csodásan szépek,
S szemeimben újra ragyogtak
Hulló alkonyok, messzeségek.

S véremben hogy zengett az élet
Akarása, csodás erője,
S érezni azt, hogy szavaid most már
Finomságokkal teleszőttek.

Jó érezni azt, hogy szeretlek
Nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bújkálni a két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy szemeid már
Szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érzem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés...tavasz!

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az ér, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

(Fodor András fordítása)

"Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei
e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának."

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Sártól szennyes valóm tisztára mosdva
lebegjen a felejtés bűvkörén,
s ne bántson a bűn, a sár és a rozsda.

Szent csönd, terítsd palástodat fölém,
fülembe kriptád hallgatása csöng,
s mélységeidből nem nézek föl én:

Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

Nézd: földben, szélben, erekben
Hogy lüktet a tavaszi láz!
A mélység ritmusa rebben,
Szíven, rügyön az furulyáz.
Friss szélben, bíboros érben
Megzendül a tártölű távol,
A lélek lobban a vérben,
És szállani, szállani vágyol.

Szökelleni, szállani vágyom
A szűz föld szíve felett,
Én, én a gyerek-rügy az ágon,
Én, én a kelő kikelet.
Mosolyomtól serken a pázsit,
És rezzen a tavalyi dudva
S búvó pici szarvacskáit
Félénken a napra kidugja.

Rám nyisson most, aki kóró,
Rám nézzen most, aki vak:
Énbennem az életszóró,
Ibolyáslehű tavaszi Nap.
Bontsátok mind meg a kelyhet
Szürcsölni a jó melegecskét,
Holtszirmú, télbeli lelkek,
Testvérek, árva rügyecskék.

Déli szellők, fújjatok csak,
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár..."

Ment a hűtlen nehéz fejjel
Visszamenne, de ő már nem kell,
Érzi, hálátlan lett sorsa.
Keseru könnye arcát mossa.

Arra gondol, ot ki szerette.
Ha szerette, el mért engedte.
Vissza nem jön többé soha.
Bárcsak békén hagyták volna.

Minden hajnal övé marad.
Látja szállni a madarakat.
Hosszú, hosszú ideje vár.
Nem számolja a napokat már.

De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.
De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.

Megállt egyszer, visszanézett
Nézte, nézte a messzeséget.
Sárga lámpák jelzik útját.
Otthon hagyta minden múltját.

Ment a hutlen nehéz fejjel.
Tudja jól, hogy o már nem kell.
Ég veletek! Mást nem mondott.
Szeme túlragyogott minden csillagot

Minden hajnal övé marad.
Látja szállni a madarakat.
Hosszú, hosszú ideje vár.
Nem számolja a napokat már.

De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.
De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.

Minden hajnal övé marad.
Látja szállni a madarakat.
Hosszú, hosszú ideje vár.
Nem számolja a napokat már.

De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.
De amíg él, el nem felejti,
hogy a múltat ki nem tépheti
szívébol.

(dalszöveg)

"Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: „Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele… Örömben együtt lenni? Az se könnyű, irigység nélkül együtt nevetni, akkor is, ha nekünk magunknak éppen kevés okunk van a derűre…"

Mindig hittem a szavak erejében.
Bódító szép mesék fehéren
altató mákonyát
beszívtam sok-sok éven át.
Később csak hagytam,
higyjék, hogy hiszem...
hogy bennem
ne csalódjon senkisem.

Én annyi könnyet, szenvedést
láttam, hogy elmondani
minden szó kevés....
Már gyermekkorban, észrevettem,
hogy nem az okos szó az úr:
hogy ki-ki hogyan birja hanggal,
úgy boldogul...

Csak ámultam, hogy hangos ordítás
hogy babonáz meg balga sziveket,
és hazugságok harsogó szava
halálba hajszol, jaj százezreket.
Most álljatok meg!
Itt és most elég:
Skandáló őrületből béke nem fakad,
csak szenvedés.

Szavak...Tudás bölcsője.
Szavak.. .jók és a rosszak...
Daltól, tudástól
senkit meg ne fosszak:
legszebb a szó, mikor anyánk mesél...
de legyen százszorosan átkozott,
aki hatalma mámorában
a szavak erejével.... visszaél.

Egy esőcsepp, felhőből aláhullva,
A tengert meglátta és megszégyenült.
"'Ki vagyok én, ha van tenger?" kérdezte,
És mikor az alázat szemével tekintett magára
Egy kagyló magához vette és dajkálta.

"Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire...vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden egyes emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.
Most eredj és élj, mert a világ a tiéd."

Élt egy fiú egymagában, a fény szívében, a csendnek élt,
Nálad nem volt jobb, se rosszabb, de érte jött egy nap a fény
E naptól kezdett félni, fájó érzés tört reá,
Elragadta, egyre feljebb vitte ot a kék sugár

A késo oszi fényben feltunik a vén világ,
Látta ott fenn a viaszszívu emberek hatalmas táborát
Mért mész tovább, nagy a világ, nem elég, amit látsz,
Mért mész tovább, nem tudod mi vár, hová visz a kék sugár

Körbezárta, húzta magával a fény,
Látta, amire vágyott, amitol félt,
De egyre feljebb vitte ot a kék sugár,
Zuhanó sorsok, életek, mi vár rád és rám

Zuhanó sorsok, életek, hova hajszol a remény,
A dolgok árát megfizetted, de ez még nem elég,
Csak egy medve szerelem, elveszett testedben lehet elég,
Vadul tör rád, meg nem öl, de emlékeztet míg élsz

Látott vágyakozót és gyulölködot,
Kibontott hajú noket, forrón ölelkezot,
És kiket hajt vad kényszer, pénz és ékszer mások után,
Azt ki mindig vár, segítsd oket kék sugár

(dalszöveg)

Ne hidd, hogy örökké tart a bánat,
tavasz követi a telet -
az élet visszatér fűbe-fába,
kopár mezőbe, holt virágba,
hogyha a napfény ránevet.

A mag sorsa is csak kín a mélyben,
míg megered a kis gyökér -
de mégis felfelé tör egyre,
életre, fényre, napmelegre,
küzd, amíg céljához ér.

A rózsa is, míg  kibontja kelyhét,
ki sejti fájó kínjait -
míg a bimbóból magát kitépi,
kétség lankasztja, vágy emészti,
- kitárni selymes szirmait.

Az ember is csak akkor lesz ember,
ha tudja, mi a szenvedés -
de kétségek közt, ezernyi gondban
küzd, és bízik a holnapokban,
s nem töri le a csüggedés.

Ütemes, halk zeneszóra indulok,
A mester lágy hangja simogatva szól.
Érzem, megszabadulok a gondoktól,
Elhagyom testem, az űrben szárnyalok.

Kék bolygónk a felhők között átragyog,
Lassan eltűnik, nem látom a holdtól.
Fények cikáznak, feltűnnek a bolygók,
Egy új, más világ küszöbén landolok.

Zöld rétek, ligetek, ragyogó nap várt,
Hegyek közt kicsi tó, vize tiszta, kék.
Örök életű lett, kit habjába zárt.

A templomban jelmondatra várt a nép,
ami számomra a sors könyvében állt,
az a nyugalom, szeretet, békesség.
 

Fa az erdő szélén… Oly egyedül áll, mintha nem is odatartoznék. Amíg társai magasba szökkenő lombkoronájukat királyi büszkeséggel hordozzák, ennek görcsös ágai úgy nyúlnak fölfelé, mint a fuldokló vonagló keze. Vízmosta gyökérzete óriási madárkaromra emlékeztet, amely titáni küzdelemmel kapaszkodott a sziklába, nehogy porba zuhanjon. Neki nem puha humusz jutott, mint a többinek, hanem a szaggató, súlyos kőhalom. Ezt kellett szétfeszítenie, hogy hasadékain áthatolva elérje a termőtalajt. Az évtizedes küzdelem megannyi nyoma a megviselt, vastag rostokon, ahogy kidagadnak a földből, mint az agyonhajszolt teherhordó lovak lila erei.

Milyen mohón tapad a megtalált rögökhöz; átöleli, akár a gyermeki karok az édesanyát. Törzse szintúgy vallomás. A kéreg csupa ránc, forradás, szövevény: az idők által vésett ezernyi rovásjel. Viaskodott a fergeteggel, amely leteperte volna. Bilincsbe verte a fagy, vájták rovarok, férgek, sújtotta lángkardjával a villám. Tartása megbillent, mint a vívóé, az elzuhanást megelőző pillanatban. S lám, él, nem roskadt le!

Ó, erdőszéli magányos fa! Ne félj! Te is virágokba öltözöl, s megtermed gyümölcsödet.

Csak a gyökér legyen erős…

Rád találnom nem volt nehéz,
De hogy velem maradj
Én voltam túl kevés
És már nem az bánt, hogy nem vagy itt
Hanem az, hogy hiányzol
És nem az fáj, hogy szeretlek
Csak hogy minden hiába volt

Tudod nem az a gond
Hogy hazudsz nekem
De mért van úgy, mindig elhiszem
És nem az a baj hogy játszadozol
Hanem az hogy velem teszed
És hogy én így is szeretlek
Pedig te mindig ilyen leszel

Mondd, aki elmegy ugye hazatér?
Egyszer újra hazaér
És minden újra úgy lesz, mint a legelején?!

Tudod nem az a gond, amit velem teszel
De csak nekem fáj, hogy
Mindig elfelejtem
Nem a fájdalom, ami kínoz
Inkább a hátra hagyott nyomok
És ma nem az bánt, hogy nem változol
Hanem az hogy én sem tudok

Nem a fájdalom kínoz
Inkább a hátra hagyott nyomok
És ma nem az bánt, hogy nem változol
Hanem az hogy én sem tudok

(dalszöveg)

Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.

Miért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja szemed.

"S ha sírtam is, elbújva; - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon. "

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szívét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

"Ti mulattok s nem sejtitek,
engem szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok.
csak egy ,csak egy - hiányt."

akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

"Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog , és oly messze ,mint
fönt az a csillag ott."

Csillagra nem vágyunk.
Ha szép, hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

"tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny. "

(Faludy György fordítása)

Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Itt félőn csicsereg a madár,
Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Melynek foglya vagy régóta már.

Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
S hullhat tőlem orgona virága,
Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Dallamoktól zengő palotába.

Boszorkák ezer éves birodalma,
Mindentől rejtő ősi vadon,
Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Mely titkot őriz lépten-nyomon.

Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
Napsugaras, fényes palotába.

Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Oda, ahol nem lel ránk senki sem?

Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd -
Csak nem volt hiába minden érted?
Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

(Ratkó József  fordítása)

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.

Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?

A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja
a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.

Így van ez az emberrel is:
a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség,

félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.

Senkinek sem jó a túlzott tündöklés:
az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez;
az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül,
lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja,
mely túl soká világít, csonkig ég.

Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot,
mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?

És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől
kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók,
visszahúzódnak
a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?

Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.

A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek
- ne élj túlzó fénnyel.

Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet,
lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot,
a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.

Aki folyton világít, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát
a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat,
se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.

A látás művészete - az élet művészete.
 

Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.

Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.

Hát én is úgy…lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
-Vágyom a fényre, - a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.

Csak messze nézz és tiszta szívvel,
Türj fájdalmat s jóságot vérzel,
Belülről nézz,úgy látsz igazán
És hittel élj,sohasem ésszel.

"Tágul a fény édes köre,
délben az árnyék rövidül,
egyre élőbb mosoly süt rám
mind áttetszőbb napok mögül,
ragyogás, ki az éjszakán
is átsütsz, úrnő, égi lány,
hogy aludtad át télidőd
a kemény, fagyos nyoszolyán?..."

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzong.