Fa az erdő szélén… Oly egyedül áll, mintha nem is odatartoznék. Amíg társai magasba szökkenő lombkoronájukat királyi büszkeséggel hordozzák, ennek görcsös ágai úgy nyúlnak fölfelé, mint a fuldokló vonagló keze. Vízmosta gyökérzete óriási madárkaromra emlékeztet, amely titáni küzdelemmel kapaszkodott a sziklába, nehogy porba zuhanjon. Neki nem puha humusz jutott, mint a többinek, hanem a szaggató, súlyos kőhalom. Ezt kellett szétfeszítenie, hogy hasadékain áthatolva elérje a termőtalajt. Az évtizedes küzdelem megannyi nyoma a megviselt, vastag rostokon, ahogy kidagadnak a földből, mint az agyonhajszolt teherhordó lovak lila erei.
Milyen mohón tapad a megtalált rögökhöz; átöleli, akár a gyermeki karok az édesanyát. Törzse szintúgy vallomás. A kéreg csupa ránc, forradás, szövevény: az idők által vésett ezernyi rovásjel. Viaskodott a fergeteggel, amely leteperte volna. Bilincsbe verte a fagy, vájták rovarok, férgek, sújtotta lángkardjával a villám. Tartása megbillent, mint a vívóé, az elzuhanást megelőző pillanatban. S lám, él, nem roskadt le!
Ó, erdőszéli magányos fa! Ne félj! Te is virágokba öltözöl, s megtermed gyümölcsödet.
Csak a gyökér legyen erős…
