Béke-sziget

Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.

...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...
 

"Három nehéz dolog van a világon:úgy mondani igazat, hogy senkinek ne fájjon.Úgy mondani kellemest, hogy hízelgés ne legyen, és úgy érvényesülni, hogy senkit se tapossunk el."

Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
esetlenül és remélnytelenül várnak Rád.
Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
de aztán újra csak egész este követek valakit
aki a sarkon visszapillant
és újra látom nem Te vagy.
Ma is a másik utcában ring a szoknyád
és én meggyújtva villanyom
sokáig nézem az alvó lányt
aki feljött este
hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
és feketén széjjelteríti vállain
Az álmaim.

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

" Hogy valaki szeret-e engem vagy nem, azt csak én tudom megmondani. Mert a másik mondhatná, hogy nagyon szeret engem, de ha nekem teher, akkor nem szeret. Vagy ha engem úgy szeret, ahogy ő gondolja, hogy engem szeretni kell, és nem úgy szeret, ahogy én szeretném, hogy engem szeressenek, akkor nem szeretnek. Tehát engem meg kell ismernie annak, aki engem szeretni akar. És nekem meg kell ismernem azt, akit én szeretni akarok."                   

Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel

Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől -

Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!]

 "... tanulj meg örülni! De ne hidd, hogy a reményeket, vagy a legédesebb mulatságokat hiábavalónak tartom, s ezzel megfosztalak az élet kínálta gyönyörűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott terem, tebenned lakik. Más vígasságok nem töltik el a szívet valódi örömmel, csak homlokod ráncát simítják ki futó pillanatokra... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog... "                        

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyújtott,
meggyújtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkút
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

"A lélek kapuja néha mindannyiunk előtt megnyílik egy-egy pillanatra. A napfelkelte fensége, a távoli kakukkszó, a ráncok anyánk kezén, a babér illata tárja ki előttünk. Ezek azok a pillanatok, melyekben testünk és szellemünk egyszerre zeng fel, s úgy érezzük, nagyszerű dolog, hogy embernek születtünk."

Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.

Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.

A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha majd oroszlánt ont a zöld berek
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.

(Orbán Ottó fordítása)

 Szélfútta lomb közül jő a rőt, a szökkenő fény,
a boldog ablakon ujjongva törve át
azonnal táncba áll a színekkel, kik jöttén
némán is bedalolják az üdvözült szobát.

Mézszínű mezzóhang, arany gordonka szólam
elzengő alkonyokról, mirólunk énekel,
rólad örökre-ifjú s fehérhajúról rólam,
kiket körülvirul az időtlen jelen:

a piros heverőn még fejed nyoma a párnán,
- eléri a sugár, felizzik a mosoly -
lágy hosszú lépteid a szobán végig járván
nesztelen folytatódnak álmomban valahol.

Asztalon piros lángok, égnek hűs kardvirágok,
kancsókban magas ágak, kibomló liliomok,
mi így szeretjük: nyár van, mindig piros virág van,
örökkön ünnep, gyertyák, fény, színek, illatok;

filodendron kinyúlva felénk zöld tenyerekkel
sok ágaskodó kézzel karéjos csillogás,
a szárnyas pálmaág szól, rezeg finom neszekkel,
zöld láthatatlan szélben ő zeng, a citorás;

a parkett barna rőt - alkonyi tótükörben
elnyúlva fürdik-fürdik fehér hattyui árny
rézsárga hattyucsőrrel kilincse vár időtlen,
az ajtó néma vággyal lefogott hattyuszárny.

Ő őriz minket: Ő a nem hervadó jelenben,
lágy alkonyfényben itt örökre ifjan jársz,
veled az alkonyfénybe, örökös ünnepségre
őrzőnk a fehér ajtó örökre összezárt.
Őrzőnk a fehér ajtó kizárta a halált.

"...Nem vágyom már útra, tájra,
Sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot."

"Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el. "

Álmodom néha
Szilaj, merész, fájó,
De mégis édes álmokat.
Vihar tör rám
Rémes, talán a mindenséget
Fenyegető vad erővel
S én e viharral
Egyedül, mint egy megkövült szobor,
Szembeállok!...

Álmodom néha,
Hogy minden teremtett
Éltemre tör, haragos átkot
Ordít reám
S én mosolyogva,
Kimondhatatlan büszkeséggel
Várom a harcot,
Melyet egy világ,
Egy egész világ
Esküdt ellenem
S melyet úgy fogadok,
Mint egy aljas lelkű koronás fő
Az udvaroncok porba hulló,
Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha
A legmerészebb, legszebb álmot,
Dalaim egy világ fülébe zengnek
S hangoztatják a megváltásnak
Szent, égi szózatát
Egy megtévedt nagy világ előtt.
Hangjára hangos, bús zuhanással
Omlik a porba hazug bálványok
Százezere
S avult, buta korlátok,
Melyek elzárták a világot
Egy világtól,
Recsegve dőlnek össze.
S én, míg a pusztulás közt
Jós szemekkel látom,
Mint áll elő egy jobb,
Tisztább világnak
Zöld hajtása a romok közül,
Szívem megnyíl

S fenséges érzés hatja át dalom,
Melynek refrainje
Messze, messze száll
S mint a megváltásnak
Új evangéliuma
Áthatja a világot
E szózat:
Diadal! Diadal!...

...S álmaimból
Otromba zaj riaszt fel.
Köröttem régi minden s undorit.
A megváltásról, a diadalról
Lázas álomban álmodtam csupán...
Szívem teli ugyan,
De mi belőle felsír, felszakad,
Nem egy világot
Ujjáteremtő diadal-ének,
Hanem a lebilincselt erő
Tehetetlen, bús zokogása...

Örülj, ha van valakid, aki
melletted áll, ha van, aki véd.
Aki aggódik, még ha gyöngébb és
elesettebb is, mint Te, de gyöngéd.

Ki a nagyságrendeken túl
és az alatt, sérthetetlenül él,
veled tart, nem marad le, de
meg nem haladva lép veled.

Nem kép, nem tapintás, illat,
nem csúnya, nem szép,
nem alak, de érzet. Ki ne mondd!
Mi néma ajakkal megerősít:

a lélek, mi lábadba botol,
estedben felemel, nem izomzat, nem
erről a világról való erő, nem anyag,
nem térfogat, de jövevény, mint fény,

a vaksetét foglya; ki szabadul.
Eljön. Meglátogat. Átlényegít. A tárgyak
felől nem tér ki. Szeret, de nem lélegzi
a szeretetet, mert az Ő maga.

Létező, mit a Mindenható erő nem teremt,
nem új, nem ősi, de benned lakó. Támaszték.
Nem szerkezet. Nem hull szét. Tégedet
benne az időtlenség szeret.
 

Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.

"Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."

Szigorú szele Éjfél országának,
távozz, hagyd el az én hazámat!
Veled én, lásd, vitába szálltam.
Szigorú szele Éjfél országának,
utad az Urál hegyeibe fordítsd,
vagy vessz el, ha velem birokra kélsz!
Szigorú szele Éjfél országának
távozz, hagyd el az én hazámat!
Fagyod elverte gabonámat,
de a szív hevét halálra hiába szántad!
Vége a vetésnek, immár oda mind a virágok,
fagyod elverte gabonámat,
fenyegetésedtől mégsem félek -
konok lelkemet nem törted még meg!
Fagyod elverte gabonámat,
de a szív hevét halálra hiába szántad!
A süket, mély vadont felégetem ismét,
s újra elvetem gabonámat.
Valaha farkasok, baglyok ahol éltek,
a süket, mély vadont felégetem ismét,
s bilincseidet bizton letördeli
az elszánt munka - harcom ellened!
A süket, mély vadont felégetem ismét,
s újra elvetem gabonámat!
Szigorú szele Éjfél országának,
távozz, hagyd el az én hazámat!
Veled én, lásd, vitába szálltam.
Szigorú szele Éjfél országának,
utad az Urál hegyeibe fordítsd,
vagy vessz el, ha velem birokra kélsz!
Szigorú szele Éjfél országának,
távozz, hagyd el az én hazámat!

(Buda Ferenc fordítása)

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a "Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.

“Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak.
Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”

(Az Élet háza című ciklusból)

Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

(Baranyi Ferenc fordítása)

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja,
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

"Csak azt adhatjuk, amink van. Aki boldogtalan, nem adhat boldogságot, aki sikertelen, nem segíthet másokat sikerre. Első kötelességünk: önmagunkon segíteni, hogy ne legyünk másoknak teher. Először tanulni, aztán tanítani!
Először teremteni, aztán adni! Ez az élet vastörvénye."