"Nádszál az ember, a természet leggyengébb nádja, de ez a nádszál gondolkozik. Nem kell a világnak összefognia, hogy megsemmisítse: kis pára, egy kis vízcsepp is megölheti. De ha a világ meg is semmisítené, az ember akkor is értékesebb lenne, mint a gyilkosa, mert tudja, hogy meghal, és a világ nem tudja, hogy erősebb nála."
Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.
Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.
Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.
És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.
Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.
És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?
Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.
De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.
Csak annyit kérek,engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak,amerre járok,
feléd nevessek,mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe
úgy,mint az ősi,mohos törzsű fák
próbálják fogni bütykös ágaikkal
az elhanyatló nappal sugarát.
"Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet – annak eszköze: az emberség."
Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,
ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,
a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,
ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,
mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,
már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,
mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,
munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,
s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?
Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.
Hold, mit láttál a Föld felett,
hisz rég vagy ott,
s agg arcod nem mától ragyog?
"Ó, láttam ezt és azt sokat,
édest, nagyot
s irtóztatót is, rémeset,
én, elhagyott."
Hold, min tűnődtél egyre, mondd,
a végtelen
magányba, fönn a kék egen?
"Tűnődtem a forgó időn,
vad képeken,
élő s halott, ájult és bolond,
bús népeken."
Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított?
"Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja,
fölordított."
Hold, mit hiszel, ég szelleme,
reánk mi vár?
Az Élet jó-e vagy sivár?
"Ó, azt hiszem, rossz színdarab,
pörgetni kár,
Istennek is be kellene
fejezni már."
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komoly köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok... Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz,aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
-- megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyülölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.
... amikor rádöbbensz valamire,
amiről nem is álmodtál.
... amikor a szemed hirtelen
ámulatba ejtő dolgokat lát meg.
... amikor a füled csak
a dicsőség hangját hallja.
... talán ez a nap lesz valami újnak
a kezdete, amikor úgy érzed,
hogy kitárul előtted a határtalan mindenség.
"A szeretetnek három alkotóeleme van: az adni, az elfogadni tudás és a sebezhetőség. Ha valaki nem képes adni és elfogadni, nem tud szeretni, és aki szeret, a rövidre zárt, erőszakos megoldásokat is félreteszi. A szeretet leleményességét kellene megtanulnunk, s megvalósítani a mindennapjainkban. Mert bár az ember mindig a saját korát tartja a legszeretetlenebbnek, legelfásultabbnak és legidegenedettebbnek, a szeretet végtelenül hétköznapi dolog.
Nem feltűnő, nem látványos, nem a sikert középpontba állító, és az ezt istenítő korban talán ezért nem is lehet olyan népszerű. A mi korunkban sem az, melynek egyik legfőbb parancsa, hogy légy sikeres, rövidtávon és látványosan. Pedig a csak sikerből élni akaró élet végtelenül szegény emberileg. Nagyon könnyen összeroppan, és a kudarccal nem tud mit kezdeni. A szeretet el tudja viselni a kudarcot, és erőt tud adni az újrainduláshoz."
Van egy ország,
ahol álmomban jártam:
Magyarország,
ahol az arcodban láttam
a magam arcát.
Az ölelésben bőség,
az igaz ügyben hűség
voltál.
Én ezt az arcot már őrzöm,
Magyarország!
Hiszek az álmomban egy életen át...
Magyarország!
Te vagy a szívembe írva.
Magyarország!
Te vagy a lelkemre bízva.
Magyarország,
hát te vezess most engem,
és amit meg kell tennem
segítsd!
Legyél a holnapban rejlő
bizonyosság!
Én csak az életem bízom rád...
Van egy ország,
ahol álmomban jártam:
Magyarország,
ahol az arcodban láttam
a magam arcát.
Gyere és egyszer végre,
amikor új nap ébred,
te várj!
Gyere és bújj hozzám újra
Magyarország!
Én ezer év óta várlak már...
Gyere és egyszer végre,
amikor új nap ébred,
te várj!
Gyere és bújj hozzám újra
Magyarország!
Én ezer év óta várlak már...
Magyarország!
Idegen földön ha járok,
Magyarország,
velem az út is megfordul
haza hozzád.
Velem az ősök kérnek,
engedd, hogy benned éljek
tovább,
ahogyan ők élnek bennem,
Magyarország!
Milliók áldása szálljon rád!
Velem az ősök kérnek,
engedd, hogy benned éljek
tovább,
ahogyan ők élnek bennem,
Magyarország!
Milliók áldása szálljon rád!
Legyél a holnapban rejlő
bizonyosság!
Én csak az életem bízom rád!
Legyél a holnapban rejlő
bizonyosság!
Milliók áldása szálljon rád!
(dalszöveg)
Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.
Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted,
Magadban örökké megtalálod.
Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.
Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések?
Valkovszkij herceg jószágigazgatójának lánya Natalja és a herceg fia Alekszej között szenvedélyes szerelem szövődik. Ám Natalja se nem gazdag se nem előkelő, Valkovszkij herceg számára csak egy "kitartott nő". Alekszejnek a gazdag gróf lányát, Katyerina Fedorovnát kell feleségül vennie, hogy pénzt vigyen az elszegényedett hercegi familiába. Hogy tönkre tegye Natalja családját a herceg, lopással vádolja jószágigazgatóját és elűzi a birtokról. Az önérzetében sértett Nyikolaj Nyikolajev lányát okolja mindenért és kitagadja. Ványa, Natalja elhagyott vőlegénye, mint fivére istápolja a lányt és követi annak sorsát. De találkozása egy súlyosan szívbeteg, elárvult fiatal lánnyal sötét titok birtokába juttatja. S bár a herceg ördögi tervvel áll elő, valójában nem kell már semmit tennie: az emberi gyengeség, a hiúság, a gyávaság a hazugság és a képmutatás megteszi a magáét. Megtöri, megalázza és megszomorítja a történet szereplőinek szívét. Vesztesekét és a győztesekét egyaránt...
A Megalázottak és megszomorítottak Dosztojevszkij egyik legtragikusabb regénye.
Holnap talán az ajkam néma.
Hogy ne maradjak
szerető szóval
senki adósa,
úgy szóljak még ma.
Holnap talán merev a lábam.
Segíts, Megváltóm,
hűséges szívvel
szüntelen veled
járni a mában.
Holnap talán karom se mozdul.
Ma szent örömmel
úgy tegye dolgát,
mint a Te szolgád
itt s a síron túl.
Holnap tán a szívem is hallgat.
De ma hirdesse
minden verése:
Áldom, Megváltóm,
mentő hatalmad.
A tegnapot befödte véred.
Tied a holnap.
Nekem csak mám van.
Segíts hűséggel
ebben a mában szolgálni néked!
"Az ideálok, amelyek megvilágították utamat és időről időre új bátorságot adtak, hogy jókedvvel nézzek szembe az élettel: a jóság, a szépség és az igazság...
Az emberi erőfeszítések három legfőbb tárgya - a birtoklás, a látványos siker és a fényűzés - mindig is értéktelennek tűnt számomra."
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!
Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!
Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!
Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!
Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet!
(forrás:Poet.hu)
Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.
Kérdezd meg egyszer tőlem is,
mikor kint éppen esik,
vagy éppen jó idő van,
vagy éppen nincsen semmi:
Mi fáj,
és miért?
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Az élet egyre mélyebb
És egyre csöndesebb
És kincsesek a mélyek
Nyugodt roncsok felett.
A csillagok szelídek,
A bánat is pihen
S a nyugalom von ívet
Az égen és sziven.
Sok zene, zaj elalszik,
Sok vihar is elül,
Megyünk örök virradtig
Vígan, de - egyedül.
Fölöttünk a béke
Galambja repül.
Egy Tavasz van csak rövid életünkben,
Elvirít gyorsan, s ha gyümölcstelen volt,
Ah komor tél száll, megelőzve nyárt, őszt,
Gyáva fejünkre!
Gondosan vígadj, kiszabott határig
Vidd az indúlat hevesen csapongó
Lángjait, búval ne merítsd ki lelkes
Képzetid árját.
Jámboran forgasd haladásra gerjedt
Szép tehetségit feselő korodnak,
Igy jeles pályád lesz, örök komorság
Nem lepi arcod.
S a tavasz tüntén nyaradat derítve
Boldogan tölthetd lefolyó üdődet,
Míg utóbb őszűlt fejed érdemekkel
Télre hanyatlik.
Egy hervadt ibolyacsokorból
Tavaszi illat száll felénk,
Egy régi név áttör sugárzón
A mult sötét, bús éjjelén.
Lapozzon majd bízón e könyvbe,
Ha tán szemébe könny tolult
S majd meglátja, fel fog támadni
Az ifjuság s a drága mult...
...A feltámadt multból kisarjad
A hit, mit rég' elföldelénk,
Egy tán rég' elhalványult sorból
Tavaszi illat száll felénk!...
A boldogok hamar felednek.
Mert aki tud feledni, boldog.
Szerencse, ifjuság jelennek,
Elmultnak élnek búsak, aggok.
Éld a jelent, feledd a multat.
Mulass a hűtlen örömökkel.
Ha majd azok mind, mind elhagytak,
Hű bánatról majd rám emlékszel.
Midőn a nap nyugodni tér,
S az esthajnal leszáll,
A csillag és a denevér
Fölkelnek bájinál;
A csillag felderíteni
Jő csendes életét,
A denevér kisérteni
Repűl suhogva szét.
A legjobb könyv, amit valaha olvastam.
Erich Maria Remarque: A diadalív árnyékában
Még béke van, ám a háború árnyéka már ott lebeg Európa felett. Doktor Ravic, német emigráns útlevél nélkül, magához hasonló menekültek között él egy zughotelben. Sorsának követésével tárul elénk az akkori párizsi élet. Szerelem és halál, becsület és család, és a nyomor.
~¤~
Idézetek a könyvből:
"Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon.
Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk."
~¤~
"Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint a ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában."
~¤~
"Mindenkinek csak egy élete van; értéktelen és a legnagyobb érték, el is dobhatja, ha akarja, az sem nehéz. Igen ám, de vele együtt hátha elvész a bosszú is, és mindaz, amit bár megcsúfoltak, leköpködtek, nevetségessé tettek mindennap és minden órán, de ami akkor is, mindennek ellenére, körülbelül úgy neveznek, hogy: az emberségbe és az emberiségbe vetett hit."
~¤~
"Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember."
~¤~
"A szerelmet nem szabad barátsággal bemocskolni. Ha vége, hát legyen vége."
~¤~
Vad zivatar harsogó dalja
Bús szivemet vágja, rugdalja.
Cikkázó ég lángos sugára,
Szakadj le e siralmas tájra,
Szűm panaszát hozzád harsogom,
Míg a hűtlent meg nem bosszulom!
