Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,
ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,
a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,
ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,
mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,
már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,
mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,
munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,
s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?
Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.
