Szélfútta lomb közül jő a rőt, a szökkenő fény,
a boldog ablakon ujjongva törve át
azonnal táncba áll a színekkel, kik jöttén
némán is bedalolják az üdvözült szobát.
Mézszínű mezzóhang, arany gordonka szólam
elzengő alkonyokról, mirólunk énekel,
rólad örökre-ifjú s fehérhajúról rólam,
kiket körülvirul az időtlen jelen:
a piros heverőn még fejed nyoma a párnán,
- eléri a sugár, felizzik a mosoly -
lágy hosszú lépteid a szobán végig járván
nesztelen folytatódnak álmomban valahol.
Asztalon piros lángok, égnek hűs kardvirágok,
kancsókban magas ágak, kibomló liliomok,
mi így szeretjük: nyár van, mindig piros virág van,
örökkön ünnep, gyertyák, fény, színek, illatok;
filodendron kinyúlva felénk zöld tenyerekkel
sok ágaskodó kézzel karéjos csillogás,
a szárnyas pálmaág szól, rezeg finom neszekkel,
zöld láthatatlan szélben ő zeng, a citorás;
a parkett barna rőt - alkonyi tótükörben
elnyúlva fürdik-fürdik fehér hattyui árny
rézsárga hattyucsőrrel kilincse vár időtlen,
az ajtó néma vággyal lefogott hattyuszárny.
Ő őriz minket: Ő a nem hervadó jelenben,
lágy alkonyfényben itt örökre ifjan jársz,
veled az alkonyfénybe, örökös ünnepségre
őrzőnk a fehér ajtó örökre összezárt.
Őrzőnk a fehér ajtó kizárta a halált.
