Béke-sziget

Óráját fölhúzom este - társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
- mintha nem is kelne a nap ma -
nem nekem kezdenek fényleni,

s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak - soha.

https://www.youtube.com/watch?v=91Gvf_Skwyg

Mezítláb mentem a nyárból a télbe
Nagykabátban jártam napsütésben
Rájöttem már, ez voltam én
Boldog voltam, ahol megvetettek
S néhol szívtelen, hol úgy szerettek
Rájöttem már, ez voltam én
Mindig csak a felhők közt jártam
S mire végre visszataláltam
Rájöttem már, hogy lassan menni kell
Mindig csak a fényt kerestem
S végül csak egy árnyék lettem
Rájöttem már, ez vagyok én

Nem kell, hogy megbocsáss
Megbocsátott a sors
Nem baj, hogy most így látsz
Mindegy hova sorolsz
Nem kell, hogy megbocsáss
Elég az nekem
Nem bántott senkit még
Kicsorbult életem

Soha nem hittem, hogy nem lehet másképp
Smindig viszafelé sült el a játék
Rájöttem már, ez voltam én
Mindig jöttem, mikor menni kellett
S végleg itt maradtam mind emellett
Nem értem mért, ez voltam én
Volt, amikor messzire szálltam
Többé már nem bír el a szárnyam
Elfáradt már, mégis szállni kell
Mindig álmodtam egy szebb világról
S lassan eltűnök a nagyvilágból
S még nem jöttem rá, mért vagyok én

Nem kell, hogy megbocsáss
Megbocsátott a sors
Nem baj, hogy most így látsz
Mindegy hova sorolsz
Nem kell, hogy megbocsáss
Elég az nekem
Nem bántott senki mást
Kicsorbult életem
Nem kell, hogy megbocsáss
Megbocsátott a sors
Nem baj, hogy most így látsz
Mindegy hova sorolsz
Nem kell, hogy megbocsáss
Elég az nekem
Nem bántott senkit még
Kicsorbult életem
 

- Miért van az, hogy a pizzafutár hamarabb megérkezik bárhova,mint a
mentő?

- Miért van rokkantparkoló a korcsolyapálya előtt?

- Miért rendelnek emberek dupla sajtburgert, nagy krumplit és hozzá
Light kólát?

- Miért nem tudják a nők csukott szájjal kifesteni a szempillájukat?

- Miért olyan hosszú a "rövidítés" szó?

- A Windows kikapcsolásához miért kell a Start gombot használni?

- A citromlé miért tartalmaz mesterséges aromákat, és a mosogatószert
miért valódi citromlével készítik?

- Miért nincs egér ízű macskaeledel?

- Miért van kutyaeledel javított ízzel? Ki ellenőrzi?

- Eutanáziánál miért sterilizálják az injekciós tűt?

- Biztos hallottál már a repcsik törhetetlen fekete dobozáról. Miért
nem készítik az egész repcsit olyan anyagból?

- Miért nyomja az ember erősebben a távirányító gombjait, mikor csak
az elem kezd kimerülni?

- Miért kell kimosni a törülközőket? Elvileg tiszták vagyunk, amikor
használjuk. Nem?

- Miért van sisak a kamikaze pilótákon?

- Vajon örülnek az analfabéták a betűtésztának a levesben?

- Amikor az ember felfedezte, hogy a tehenek tejet adnak, vajon mit
kereshetett ott valójában??

- Ha a szótárban egy szó rosszul szerepel, honnan lehet azt tudni?

- Noé vajon miért nem csapta le azt a két hülye szúnyogot?

- A juhok miért nem futnak be az eső elől?

- Éjjel-nappal nyitva tartó építmények ajtaján miért van zár?

"Álltál-e már magadra hagyva, messze,
isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,
ádáz sorsod kezétől megsebezve,
s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?"

(...Szelídre szűri a nyár sugárát
ez a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
bevonja puhán...)

- - - - - - -

Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre

csókot nyom a nap,
és menni (gondolom) oly jó lenne,

amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni,

napot nap után,
vonatra ugrani, nem pihenni,

szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok

közt fulladozó
faluig szállani, minden gondot

elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze,

szálló nap után,
lombos faluig, hol lombba veszve

nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba

hűs pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva

új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,

fehér falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,

hol védve susog
a függöny; így susog: "Én az ablak

"hű őre vagyok
"és kitekinteni sohase hagylak,

"pillét se hagyok
"ideszállni a külső zajból hozzád,

"mert vám vagyok én,
"s e csöpp szoba messze csöndes ország

"a vágy fenekén:
"majd okosan itten megbú lelked

"(szökött katona)
"és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,

"párnák vadona.
"Künn zúghat azóta az őrült bóra,

"hányódhat a tó:
"itt nézd, a hűs falon őr az óra,

"áll a mutató,
"a percek ostoba gillotinja,

"s a perc fenekén,
"hova nem hat a század szörnyű kínja,

"elrejtelek én,
"én, függönnyös angyal, szárnyaimmal:

"ó, jer, te szegény,
"jere fájó fejjel, fáradt ínnal,

"védőd leszek én,
"s szelídre szűrve az ég sugárát

"(jere, szenvedő!)
"oly hűn megőrzöm a lelked álmát,

"mint egy szemfedő!"

A végtelenség szomja ez: gyalog
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye...
Utakat róni nagyszerű dolog.
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!

A járás jó zamatát ízleled.
Eredj, ha csábít bújával a térség!

A hajnalon ha pipacs szendereg,
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.

Mi az út? Rakosgatod lábadat,
arra, hol felhőtrón magaslik égnek.
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad,
és mélyükre szívnak a messzeségek.

Magadban érzed lüktetésüket
s beleoldódol lassan az egészbe.
Láthatatlan leszel. Vak és süket.

De ezt már nem veszed magad sem észre.

(Rab Zsuzsa fordítása)

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga

s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája

volna a fa.

Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked

egy némaság.

Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked

a némaság.

Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...

Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.
Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.
Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.

Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.
Érzem őket, nem csak látom
mind szívbéli jó barátom,
s ahogy lágyan átölelnek,
halk sóhajjal beszélgetnek,
gyökereim útjain át
életerő árad felém.
Érzem egy vagyok közülük,
befogadtak, elvegyülök
e mennyei társaságban
időtlenség mámorában.

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár már messze szállott...
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.

Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.

Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.

Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.

Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?

Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!

Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint két cseppnyi tiszta víz.

(Kerényi Grácia fordítása)

Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.
 

Mikor kezünk összeér
ajkunk szerelemről mesél
hangtalan szavakkal
néma imádsággal
veszett vágyakkal
selyem-suhogással
bársony takaróval
szelíd öreganyóval
bottal topogóval
bölcsen mosolygóval
élettel
álommal
mesével
valóval
szívből szólóval
szívnek adóval

mikor kezünk összeér
szemed szememhez ér
hangtalan szavakkal
végtelen vágyakkal
szerelemről mesél

Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

Almaszirmok - még ép a roncs ág -
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
S ameddig ez a lanka nyúl,
a szegény fűszál lekonyúl,
fél, hogy örökre alkonyúl.

Borzongásuk a nem remélt vád -
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.

elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...

mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

Az Út és Erény könyve

AZ ERÉNY

48

A tanuló gyarapszik naponta;
az út-on járó csökken naponta.
Csökkenés, tovább-csökkenés:
eredménye a nem-cselekvés.
Mindent végbevisz a nem-cselekvés.
A világot tétlen tartja kézben.
Aki tevékeny,
a világot nem tartja kézben.

49

A bölcsnek nincs önnön szíve.
Szíve a nép valahány szíve.
Jó a jókhoz
és jó a gonoszokhoz:
ez az erény jósága.
Hisz az igazaknak
és hisz a hazugoknak:
ez az erény bizalma.
A bölcs az ég alatt békében lakik,
megjegyzi az emberek mondásait,
s úgy nézi a népet, mint gyermekeit.

(Weöres Sándor fordítása)

A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.

Egymásra néztek a szegény leányok,
Tág karikára nyílt mindnek szeme,
Az idegen ujjongva zongorázott
És mint egy álom, úgy fájt e zene.

A tánc megállott, a kacaj elállott;
Némán, fehéren állottak a párok
És kipirult a sápadt idegen.

S a kopott szalon úgy érezte mostan,
Hogy valami bús, óriás szív dobban
A sántalábú, ócska hangszeren.

Nézem a nyár utolsó virágait
ahogy koromtalan lángjuk világít
a fűszálból a zöld tovaillan
hová lesz minden amim van
a tövekben elapadnak a nedvek
talán nem is vagy csupán kereslek.

Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Könnyű annak, kinek te vagy az élet,
kinek reggelihez te vagy a cukor.
Te fűszerezed csókkal az ebédet:
kinek vacsora után te vagy a bor.
Jó a társnak, kinek te vagy a társa:
a magányosság ne tudd meg, mily nehéz.
Boldog az, aki jó simogatásra
öledbe hajthatja le fáradt fejét.
Könnyű annak, kinek te vagy a párja:
átvilágítod a hétköznapokat.
Veled a szív mindenkor megtalálja
a boldogsághoz szükséges dolgokat.
- Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz,
keserű nekem, ha nem te vagy a méz.

 
Az én csendem nem szürke némaság,
Nem feszül bezárt falak közé,
Fölösleges szó pora nem lepi útját,
Szabadon, hallhatóan száll fölé.

Az én csendem szélfútta hárfadal,
Hegyek visszhangja, nádi beszédek,
Tücskök hegedűje, égtájak harsonája,
Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.

Az én csendem nem szótlan, nem kopár,
Nem bújik a hallgatás ölébe,
Napfényen és holdsugáron jár,
Ott van az őszi hajnalok ködében.

Az én csendem madarak kórusa,
Ég és föld viharban csattanó csókja,
Vizek parttól-partig locsogása,
Ezer virág hallgatag bókja.

Az én csendem a téli tó rianása,
Az alkonyattal fogyó nap sóhaja,
Csapodár szúnyogok zümmögő tánca,
Éj libegő táncának halk zaja.

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Irigy fenyők között vak erdő mélyin éltem,
Míg jött egy dalos ár és zúgva elsodort,
S mely rózsaszirmokat és szennyet váltva hord,
A víz sodort, sodort, míg a tengerhez értem.

Már testem jéghideg, kemény és síma volt,
Csak rajtett, mély erek tarkíták szürke vértem.
De bennök lelkem fájt; vihart epedtem, kértem,
Vihart, mely partra vet, hol ível messzi bolt.

S az orkán partra szórt, hol habvájt, hűs gödörben
Elnézem a napot, a nagy, örök csodást,
Mely kél és száll nyugodt, felséges égi körben.

De jó pihenni így, nagy úttól elgyötörten,
Tükrözve hajnalpírt meg alkonyhervadást,
Hideg kő, mely ragyog és nem vágy semmi mást.

remeg a csönd - most
hangokra vágyik a lélek -
meglibbennek a nyárból
játékos
kergetőző képek:
a tenger meséi
a Hold mélázó miséje
a Nap égi zenéje -
szemed
szokatlan-gyöngéd fénye
kezed
sejtelmes-sóvár érintése...

ősz jön -
kifut a kikötő
utolsó hajója -

ringató estébe burkol
a pillanat
lágy takarója 

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
de ha szomjazom, akkor friss patak,
az én kedvesem az egeknek nyílhat,
de megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
harmatos erdők az ő szemei,
küszöbe elé terítném magam
lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót -
az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
s végigfutván a világi teren,
a hajnali égre leheveredünk
és csak csudálkozunk az életen.