Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...
Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.
Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.
Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.
Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.
Érzem őket, nem csak látom
mind szívbéli jó barátom,
s ahogy lágyan átölelnek,
halk sóhajjal beszélgetnek,
gyökereim útjain át
életerő árad felém.
Érzem egy vagyok közülük,
befogadtak, elvegyülök
e mennyei társaságban
időtlenség mámorában.
