A végtelenség szomja ez: gyalog
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye...
Utakat róni nagyszerű dolog.
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!
A járás jó zamatát ízleled.
Eredj, ha csábít bújával a térség!
A hajnalon ha pipacs szendereg,
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.
Mi az út? Rakosgatod lábadat,
arra, hol felhőtrón magaslik égnek.
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad,
és mélyükre szívnak a messzeségek.
Magadban érzed lüktetésüket
s beleoldódol lassan az egészbe.
Láthatatlan leszel. Vak és süket.
De ezt már nem veszed magad sem észre.
(Rab Zsuzsa fordítása)
