Béke-sziget

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

 
A verebek már nyugovóra tértek.
Fáradtan jön az ősz, a fák között
a lanyha esti szélben,
társtalan a magány, csendesedik az élet,
sejtként kering benne a lélek...
Az utcák egyszerre elhomályosulnak,
a tar fák tetején, a szirtek között
a hold kandikál.
A lanyha csendben suhanva oson utánam
őszi hangulatot idézve a homályos bánat...
Kis madár, vedlett ág, veletek teljes az élet,
könyörgöm, várlak titeket,
hisz nekem ti vagytok a rész,
az egészben, örökös nagy folytonosság,
ebben a nagy együttélésben.
A tűnő percek kiülnek gondverte homlokomra
arcomra ráncok gyülekeznek sort sorokra halmozva,
mint a had, - ne bántsátok őket,
- mert ki eddig óvta,
már akarja, szeretetébe zárva.
Egy veréb, zajos közelségből jött
fáradtan, messziről
- még idejében megmenekült, szárnyát ki
tárva,
ereszünkbe költözött és hosszan hallgatott,
- micsoda kötelék, - mi igazán boldoggá tett,
hisz valamit továbbadott!...
- Barátja vagyok! -

 Mikor az első zúzmara 
megül a rózsafákon, 
töpreng az ember, mit tegyen, 
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká, 
mert büntetlenül nem lehet szeretni, 
az ész végülis megadja magát, 
ha a szív már nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán, 
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. – 
A nyári tücsökcirpelés 
most ér a csillagokba.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

De jó is néha számba venni:
mit kellett volna másként tenni.
Jaj, én is annyiszor hibáztam,
sütött a nap, és mégis áztam,
az idővel is rosszul éltem,
hol pazaroltam, hol szűkre mértem,
későn feküdtem, késve keltem,
és nagyon ritkán ünnepeltem.

Félúton mennyiszer megálltam!
Ha nem is kértem, sokat vártam,
sokat vártam a szívtől, észtől,
az igaz szótól, tiszta kéztől,
s bár minden nagyban hittel hittem,
az életet mint terhet vittem.

Fáradtan sokszor meghajoltam,
és minden harchoz gyenge voltam,
és minden éles szótól féltem:
a földön tán csak félig éltem.

Én vagyok a kezdet, mi vak reményt adott,
én vagyok a végzet, kétséget nem hagyok.
Én vagyok a mosoly, mely arcodról nevet,
én vagyok a barát, ki mosolyodért szeret.
Én vagyok a por, mit rád fúj a szél,
és én vagyok a szél, mi porral fedni kél.
Én vagyok az árnyék, mi mögötted marad,
s hogy árnyékod lehessen – én vagyok a Nap.
Én vagyok az út, min tapos annyi láb,
s én vagyok a vándor, ki az útban jövőt lát.
Én vagyok a lábad, mivel földre lépsz,
s hogy legyen mivel írnod – én vagyok a kéz.
Én vagyok a munka, melyért kenyér jár,
én vagyok a kenyér, melyre koldus vár.
Én vagyok a víz, hajód én viszem,
én vagyok a part, s sziget a vízen.
Én vagyok az író, ki érted álmodik,
s én vagyok az álom, mi enyhet adhat itt.
Én vagyok a papír, lelked vésd belém,
én vagyok a toll, kezed nyúl felém.
Én vagyok a Testőr, ki őriz, hogyha lépsz,
barátod vagyok és látom azt, ha félsz.
Én vagyok a rettegés, mely foglyának nevez,
én vagyok a szíved, mi szabaddá tesz.
Én vagyok a sziklafok, árban menedék,
én vagyok a víztömeg, mely sorra gátat tép.
Én vagyok a sasmadár, ki föntről néz le rád,
s én vagyok a hasadék, min átlép a láb.
Én vagyok az indulat, mely célhoz vihet,
s az én célom az, hogy célod legyek.
Én vagyok a puskacső, halált én adok,
és hogy láthass még egyszer – az élet én vagyok.
Én vagyok a vad világ, mi álom-árba űz,
álmokért égő titán, én vagyok a Tűz.
Én vagyok hát a siker, mely érted ragyog,
én vagyok a mindenség, békét én adok.
Írnék még, de nem lehet,
így voltam én és majd leszek,
de egy biztos: mi megmarad,
minden kincsem csak Te vagy!

Elmúlik egyik nap a másik után
és már olyan napok
hogy nem tudom: az-e a több amit
hoznak vagy amit visznek

Hideg van ágyba bújtam
dunna rajtam vánkos fejem alatt
körülöttem szolgáló tárgyaim
a szék-szolga az asztal-szolga
a könyv-szolgák a papír-szolgák
az írógép-szolga a ruha-szolgák
ezek ringyó szolgák mindahányan
kik most hűséggel engedékenyen
alkalmazkodnak ízlésem dühöm
hanyagságom kedvem kanyargó
igényeihez
de éppúgy megtennék akárkinek

A legjobb volna szétperzselni őket
a féltékenység-irigység jegyében
a közelgő próbáltatás jegyében
amikor majd nem borul föl a szék
ruha és szőnyeg nem gubancolódik
a papírok se gyűrődnek azok elé
akik engem kihordanak
könyveim meg bizalmasaim
bizalmaskodnak bizalmatlanul
hozzájuk érőkkel s talán
a kettőnk titkait is kibeszélik

Nem vagyok jövőbe látó távoli égi jel
csak egy földi álmodó, aki gyakran téved el.
Lehet, hogy nem vagyok pont olyan, amilyet mindig is kerestél
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél!

Nehéz bármit mondanom, így az ezredvég felé,
de sose bújnék megtévesztő, üres szavak mögé.
Félrevezetni nem lenne nehéz téged, de nem ez a cél,
az volna szép, ha még is,
ha így is szeretnél!

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
és még az is lehet, hogy tévedek.

Meggyőzni nem tudom a még mindig kétkedőt,
hiszen nem vagyok próféta, aki ismeri a jövőt..
Nagyon szomorú lennék, hogyha félreértenél,
az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
hát engedd meg nekem, hogy ilyen legyek!

Nem vagyok tökéletes, aki mindent jól csinál,
és nem vagyok angyal, aki érted földre száll.
A magam útját járom bárki, bármit beszél,
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.

 
A nyirkos, ködös ősz megérkezett,
rőtre varázsolt minden zöld levelet.
Pár nap múltán már zizegve remegnek,
a legkisebb fuvallatra a földre leesnek.
Avarrá lesz minden rőt levél,
melyet süvítve tova sodor a szél.

Itt az ősz, hát megérkezett,
élőből halottá változtatta a természetet.
A fák kopár ágai az ég felé merednek,
rajtuk apró madárkák ülnek, s dideregnek.

Álmukban tavasz van, kikelet,
s a nap sugarában fürdetik testüket.
Friss tavaszi zápor oltja szomjukat,
így várják ők álmodva a tavaszt.

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

(megsimogatja az ősz a reggeleket)

Amikor köd lepi hajnalunk
vigyázó ölelését,
hallom sóhajod.
Virrad. Nem mozdulok.
Lepedőm ráncai közt
még érzem illatod.

Amikor mesélni kezdtem,
nem hitted az elején,
végtelen történet.
Majd lettél magad is része,
- ezüstje a holdsugárnak -
létemnek igézet.

Amikor erőm elhagyott,
térden csúsztam tovább,
míg jövőm észrevett.
Háttal a falnak állok,
magamban elképzeltelek;
szivárvány született.

Amikor megsimogatja
az ősz a reggeleket,
maradsz szívem dobbanása,
s hálóm elporladt a parton,
korhadt csónakom alján alszik
emlékeim hasonmása.

Míg keresel, száz év – egy pillanat,
kavicsok közt, csendes víz alatt.

Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre. . . bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
Egy percre, míg egy csók elcsattan
Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre...csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

…és arra emlékszel hogy akkor még
a telihold mindig ott állt az égen
és mindig elérhető közelségben
és hogy a vers nem volt költött remény:
ott fészkelt még mindnyájunk tenyerén
és emlékszel
akkor még égtől földig ért a jóság
és földtől égig terjedt a valóság
s haza szabadság szerelem
mily mennyei volt s milyen földközel
és arra emlékszel még hogy milyen
angyali tisztaságú vágyak
fektettek hanyatt minden ágyat
akkor még
az ifjúkor…

persze lehet
hogy az semmi volt
de mit tehetsz mondd ha mindennek hitted
s mondd mi maradt annak akit már ebből
a semmiből is kisemmiztek.
 

Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik -- a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; -- táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
-- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek --,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap -- újrakezdjük.

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámúlni és ámúlni.

Örulni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vígasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

https://www.youtube.com/watch?v=w26UVbzXJAM&feature=related

Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?

Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.

Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.

Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.

S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:

"Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!

Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.

Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! - szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.

Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!"

Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?

Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?

Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?

Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjuság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.

Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.

A zefirben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.

Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: "Szerettek ők!"

(Rónay György fordítása)

A múltak lelke körülem suhog,
Hang nélkül, hangos régi dallamok.
Egy házat látok, (emlékszel-e rája?)
Egy régi házat, (oly rég idegen!)
Tavaszi szellők mélytitkú danája
E házról suttog mindig énnekem.
Szívem feléje oly vágyón repes.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.

Kevély tornyának sokszín ablakára
Rátűz az alkony csillanó sugára.
Két vén akác a kerítés megett,
A ház hűséges, sokvészlátta őre,
Békésen nézi a derült eget,
S az érkezőnek bókol jó előre.
Jó hintafánk az országútra les.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.

S a kert, a régi kert! (emlékszel-e?)
Játékainknak lombos, hűs helye.
Tüskés fenyők, zöld bokrok árnyasában,
Szőlőszegélyes, füves utakon,
Ott szállt a fürge labda hajdanában,
Ott futkostunk, testvérek, egykoron,
Mind, együtt! (Ah, szemem könnyekbe vesz.)
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.

Emlékszel még a dörmögő vasútra,
Mely barna füstjét lombjainkra fújta?
Hát kint a Rákos-menti réteken,
Ahol fakardunk verekedni vágott,
Ahol sárkányunk szállott gőgösen,
Ahol tenyérbe zörgettük a mákot,
S töklámpát hordtunk, ha megjött az est.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.

Jer, ülj le mellém, nyújtsd testvér kezed.
Melengessen csak az emlékezet!
Míg egymást átölelvén elmerengve,
Régmúlt napokba visszaifjodunk:
Kik elszakadtunk messze idegenbe,
Úgy érezzük, hogy mind együtt vagyunk.
Mind, mind, az is, akit a sír fedez.
Mért könnyezel?
Gyermekkorunk szent ihletése ez.

Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!

Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa-
és erdőstül állnak elibém a fák.

Azt mondod: kő-
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.

Azt mondod: rét-
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.

Azt mondod:szép-
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.

Azt mondod: én-
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.

Azt mondod:nyár-
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.

Azt mondod:ősz-
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.

S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Az Út és Erény könyve

AZ ERÉNY

50

Megszületnek és elpusztulnak.
Az élet felé megy tíz közül három,
a halál felé megy tíz közül három,
és meghal tettei miatt
megint tíz közül három.
Miért?
Mert nem lesznek úrrá az élet-vágyon.
Aki úrrá lesz az élet-vágyon,
orrszarvútól, tigristől nem fél,
sem harcban a fegyveres katonától.
Az orrszarvú nem döfi beléje szarvát,
a tigris nem vágja beléje karmát,
nem sebzi meg a katona kardja.
Miért?
Mert a halálnak nincs rajta hatalma.

51

Az út szül,
az erény táplál,
a lény alakot-ölt,
az alak beteljesít.
Ezért minden
becsüli az út-at és az erény-t.
Az út méltó a tiszteletre,
az erény méltó a szeretetre,
mert nem osztanak parancsot,
s mennek természetes rendet követve.
Az út szül,
az erény táplál,
dajkál, nevel,
csiszol, érlel,
ápol, őriz.
Alkot, de nem birtokol,
teremt, de nem kérkedik,
mindennél öregebb, mégsem oszt parancsot:
legmélyebb jónak méltán nevezik.

(Weöres Sándor fordítása)

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrízlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istenek téged felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.