A múltak lelke körülem suhog,
Hang nélkül, hangos régi dallamok.
Egy házat látok, (emlékszel-e rája?)
Egy régi házat, (oly rég idegen!)
Tavaszi szellők mélytitkú danája
E házról suttog mindig énnekem.
Szívem feléje oly vágyón repes.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Kevély tornyának sokszín ablakára
Rátűz az alkony csillanó sugára.
Két vén akác a kerítés megett,
A ház hűséges, sokvészlátta őre,
Békésen nézi a derült eget,
S az érkezőnek bókol jó előre.
Jó hintafánk az országútra les.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
S a kert, a régi kert! (emlékszel-e?)
Játékainknak lombos, hűs helye.
Tüskés fenyők, zöld bokrok árnyasában,
Szőlőszegélyes, füves utakon,
Ott szállt a fürge labda hajdanában,
Ott futkostunk, testvérek, egykoron,
Mind, együtt! (Ah, szemem könnyekbe vesz.)
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Emlékszel még a dörmögő vasútra,
Mely barna füstjét lombjainkra fújta?
Hát kint a Rákos-menti réteken,
Ahol fakardunk verekedni vágott,
Ahol sárkányunk szállott gőgösen,
Ahol tenyérbe zörgettük a mákot,
S töklámpát hordtunk, ha megjött az est.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Jer, ülj le mellém, nyújtsd testvér kezed.
Melengessen csak az emlékezet!
Míg egymást átölelvén elmerengve,
Régmúlt napokba visszaifjodunk:
Kik elszakadtunk messze idegenbe,
Úgy érezzük, hogy mind együtt vagyunk.
Mind, mind, az is, akit a sír fedez.
Mért könnyezel?
Gyermekkorunk szent ihletése ez.
