Lopjál el egy percet
Minden nap magadnak!
Mikor nem figyelnek,
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled, hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is,
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked! Nem másnak!
Ha keresnék rajtad,
Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: 'Szépek
voltak' és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak. - Látod!?
Bár legyen fegyelmezett
a várakozás megannyi
hete és napja,
lelkemben időnként
némán sikoltó hang
száll feléd távolba.
Azért ám hiányzol,
kedves. A gondolat,
remélem, elér és
megsimogat.
Ahogy emlékeinket
újraélem, sziporkázón
kifényezem,
te szelíden viszonzod,
hiszem és érzem.
Hozzád küldött sóhajtó
szívdobbanásomra
a köd bizsergő
hűs selyemként
hullik arcomra.
Esőcseppek hullnak a fűre
Csillog a sok kis dárdahegy.
Fürdik a pázsit, a hűs permetben
Felüdülve, vidáman leng.
Elbúvik a hársfa virága
Zöld csipkés ernyője alá,
Hogy illatos nektárját óvja
Száz méhek az eső után.
Az akác sóhajt szomorúan.
Hűs csepp szaggatja a szirmát,
Velük hull a bibék ruhája,
Az éjnek vet puha ágyat.
Ha hozzám jössz, a téren gyere át,
hozd magaddal a mezők illatát,
lépd át a dombot és az árkokat,
bújtass szemedbe délibábokat,
hozd el a tiszta levegő ízét,
hajnal harmatát, a tavak vízét,
madár dalából a legszebb hangot,
déli kongásba olvadt harangot.
Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen
ahogy a csillag ível az égen,
ahogy a szellő suhan a parton,
ahogy a naphoz búvik az alkony;
gyere úgy, mintha nyílna a rózsa,
ahogy a csermely indul a tóra,
ahogy az utak összehaladnak,
ahogy a reggel köszön a napnak.
Ha hozzám jössz, a fények közt gyere,
bújjon ruhádba tavaszok szele,
kísérjen el a csend, a nyugalom,
keress meg engem rejtett utakon,
ahogy két világ egymáshoz szól át;
hozz nekem emlékteremtő órát,
hozd el a szavak másik értelmét,
s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.
Be jó az éjben bátoran menni,
Be jó az éjben egyedül lenni;
Bús tavaszi éjjel
S borusan járni szerte-széjjel.
Ha a Hold szunnyad, szellő se rebben,
Virágok nyitnak elfeledetten,
Tüzes, tüskés rózsák,
Ölelik a Föld takaróját.
Elhaló hárfák titkos zenéje
(Ez éj a Ielkem örökös éje)
Hűs tavaszi éjjel
Sirat Valakit bús szeszéllyel.
Messze vidéken - ismerős tájon
Éjjel bolyongok. - Senki se szánjon!
Hisz ez az én kertem
S bünhödnöm kell, mert nagyot mertem.
Belépni mertem, szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne!
Szelid, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.
Ködös őszi éjszakákon,
Mikor hullnak a levelek,
Magányosnak érzem magam,
Nagyon jó lenne most teveled.
Ködös őszi éjszakákon,
Szél siklik a fák között,
Távol vagy tőlem nagyon,
S szívembe bánat költözött.
Ködös őszi éjszakákon,
Nincsen már levél fent a fákon.
Csendes őszi éjszakákon,
Itt legyél velem, csak azt várom.
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba...
Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tízölnyi meredély.
Egyik szobából a másikba bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk -
dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.
A nevetésnek rég nem örülünk már,
és a síráson sírnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.
Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen - mit keressük? -
nincs, ami van és van az, ami nincs.
Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.
Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk
megvastagult vartól dagadt sebünk.
Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,
ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...
Az éjjel kérdezi napjaimat
derengve adja a feleletet
a reggel
valaki tépdesi lapjaimat
mindennap kevesebb leszek
eggyel.
Évmilliókat átbolyongva
ezért, ezért kellett születnem,
egy cseppnyi esőkoppanásért
mitől a fűszál meg se rezzen,
ezért, ezért volt érdemes,
a többi mind csak ráadás,
túlméretezett képkeret
előkészület, megszokás,
a többi előszó és magyarázat,
csillag alatti jegyzetek,
de a középen az a szó
átüt koporsó fedelet.
Az a szó, mi is lehetett,
vagy szín volt, hangba forduló,
csak tudnám. Vagyis jól tudom,
az érdemes volt az a szó.
Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...
Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe,
mely lassan megtelik már Tevéled?
Mondd kedvesem, milyen a tenger?
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
Elébe nyargal a hiúz reggel
a tollbegyű télnek.
Hunyorgón leskel az október,
hazudja ízét a nyári kéjnek,
csorgó víz csobogását,
csillogó cseppek lázát
fűzi nyakára.
Soványka, szürke válla
kitetszik.
A szőlő is beérett.
Kövér, fekete légy langyoska
falon melegszik.
Az ember is, mintha
fázna, de ingben jár
s villanyt gyújt a
korai esttel.
Mi szépet, mondd, mi szépet
hozott az ősz,
rohanó utad a halálba?
Ki itt, ki ott hull el,
nem rettegsz már magadtól,
se mástól,
szürke az ég, akár a földek,
ha barázdáit a tavasz kiszántja...
Hol, hol van az a tavasz?
Megfér-e még szívedben, te
vénülő kamasz?
Intett a tél s csak
most kapisgálod a világot,
hogy beléhullasz, mint valami
kukába.
Darazsak döngnek, körberöpülnek,
érett, cukor ízű alkonyok jönnek,
- egy vagy a sokból,
ne hidd, hogy megáll a nap
majd éppen fölötted!
Hűvösödik. Elmúltál ennyi meg
ennyi éves.
Hmmm...
Sosem hitted, az idő
mire képes!
Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
(Fodor András fordítása)
Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.
Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.
A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.
És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.
És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.
Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.
Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.
Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.
És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.
A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.
Az Út és Erény könyve
AZ ERÉNY
46
Mikor az ég alatt létezik az út:
a lovak megtrágyázzák a földet;
mikor az ég alatt hiányzik az út:
a mezőn harci mének legelnek.
Nincs nagyobb csapás,
mint az eleget nem ismerni,
se nagyobb veszély,
mint szerzésre törekedni.
Ezért:
aki az eléggel megelégül,
elégedettnek kell nevezni.
47
Nem lép ki az ajtón
és világot megismer,
nem néz ki az ablakon
és égi út-at megismer;
mennél messzebb megy,
annál kevesebbet ismer;
ezért a bölcs
nem jár, hanem megismer,
nem néz, hanem megnevez,
nem cselekszik, hanem végbevisz.
(Weöres Sándor fordítása)
Ködös őszi éjszakákon,
Mikor hullnak a levelek,
Magányosnak érzem magam,
Nagyon jó lenne most teveled.
Ködös őszi éjszakákon,
Szél siklik a fák között,
Távol vagy tőlem nagyon,
S szívembe bánat költözött.
Ködös őszi éjszakákon,
Nincsen már levél fent a fákon.
Csendes őszi éjszakákon,
Itt legyél velem, csak azt várom.
Én nem tudok érted homokszemet mozgatni sem.
Egy hangya is erősebb, mint az én hitem.
De elképzelem: eszel, alszol, nyitod ablakod,
s ha hívlak, minden tennivalód otthagyod.
Lelépsz a Tejútról, mint a járdáról,
lábad a köd tömött hullámaiban gázol.
Áttetsző vagy, látom a csillagokat mögötted.
Törhetetlen üveg, oltalmaz a tested.
Kampónyira tömörülsz össze minden este
világom közepébe beleverve.
Rád akasztom a kelmét, melyet aznap szőttem,
s az egy helyben függve marad a levegőben.
Mért fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka
megtartasz a semmi fölött, életem fogasa?
Amikor kerül a munka és az álom
fejét elfordítva megy a jóbarátom
amikor láttodon fulladozni kezdek
amikor egy hasonló kabátban kereslek
amikor magamban szólok s veled néma
vagyok s a zene is kilép a
medréből, elönti szám és fejem
ráz a hideg és felvet a félelem
amikor fogam a számba harap.
Amikor megölsz.
Öljél hamarabb.
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Égig érjen a fény, és mi úgy szeretnénk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.
Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
És mindazokért, akik nincsenek itt,
Egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik nem vették még észre
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
Mindazokért, akik nem hiszik el
Mindazokért egy-egy gyertya égjen
Halk párák s édes ízek évszaka,
Jössz s hű híved, a sárga nap örül,
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül;
Vén alma-ágat áldott súly töret,
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? ¦ Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön,
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető fű-kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár;
Vagy bor-prés mellett les lassú, sovár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot,
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
Kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól,
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég...
(Tóth Árpád fordítása)
