Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe,
mely lassan megtelik már Tevéled?
Mondd kedvesem, milyen a tenger?
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
