Béke-sziget

Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

Bezárt a csend, s Te bölcsen hallgatsz idebent, Uram...

Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram...
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan...

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben...
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, „most" -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja...
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen...
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása)

S lettem e „most"-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső,
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek - kereslek,
Uram!

Az Út és Erény könyve

16

Ahol megvalósul a teljes üresség,
ott a nyugalom tisztán megmarad,
minden növekszik a maga rendjén,
az örök áramlásban körbe-halad.
Minden virul, terem,
s a kezdethez visszatér szüntelen.
A kezdethez visszatérés: a béke.
A béke: az élet visszatérte.
Az élet visszatérte: állandóság.
Az állandóság tudása: világosság.
Az állandóság nem-tudása: vakság, zűrzavar.
Aki az állandót ismeri, bölcs lesz,
aki bölcs lett, igazságos lesz,
aki igazságos lett, király lesz,
a király az eget követi,
az ég az út-at követi,
az út örökkévaló,
és minden rendjén-való.

17

A kicsinyek tudták, hogy vannak nagyok.
Szerették, felemelték,
aztán rettegték,
végül megvetették.
Aki hűtlen,
hívet nem lel.
De ha ígérete szerint cselekszik,
munkája sikerül, érdeme növekszik,
és a nép azt mondja rája:
"A természet útját járja".

(Weöres Sándor fordítása)

Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod.

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság.
Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!'' Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp."

"Jónéhány évvel ezelőtt a seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta felállt a 100 méteres síkfutás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, az atléták a cél felé törekedtek a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jónéhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak."

A Győztesek

visszajöttünk hozzád...

nem megyünk tovább nélküled,
csak együtt, csak veled,
mert összetartozunk...
ne feledd, ez nem verseny, nem harc,
csak játék
itt nincs kudarc!
itt minden lépés győzelem,
csak játék, mit játszunk, nem küzdelem!

ne félj, kedvesem!
lásd, visszajöttünk hozzád szerelmesen,
nem hagyunk lent a porba'
vad szelektől sodorva,
hanem felemelünk,
hogy járj,
hogy ne hamis álmokra,
hanem győzelemre várj!
add hát kezed,
add kezünkbe életed,
s mi örömmel hordozzuk azt
veled.

ne sírj, kedvesem!
lásd, visszajöttünk hozzád mind,
és átkarolunk szerelmesen,
mert társak vagyunk,
barátok, szeretők...
letérdelünk hozzád,
s kinek lába nincs,
az is itt van veled,
mert élete a te életed,
s a miénk is...
ne sírj, mert itt vagyunk!
keljünk fel együtt,
fogjuk meg egymás kezét,
és induljunk a cél felé...
nézd! a verseny egyszerre
értelmetlen lett,
mert győzött a szív az ész felett
és a lélek, mi bennünk közös -
az előbb még küzdöttünk,
egymás ellen! -
ó, milyen rossz!, milyen fölös!
nézd! itt a cél, miénk a győzelem,
mert bár híján vagyunk a testnek,
az erő a mienk -
nem kell harc, nem kell küzdelem -
s máris milyen könnyű minden
a célig, s azon túl is - veled, velem.

itt vagyunk mind! -
hallod?
elhallgattak az emberek,
várnak ránk
add hát kezed
ezer kezünkbe!
legyünk egy kéz,
miben gyengeségünk
erővé válik,
s álljunk fel együtt,
mostmár soha külön!,
mert hozzád estünk mind,
hogy felemeljünk,
s repüljünk fel, az égig,
hogy rójuk utunkat,
s járjuk a pályát büszkén végig,
mert tudjuk: ma győzni fogunk mind -
nézd az embereket! - ezer szem ránk tekint,
és vár a Győztesekre,
az elapadt, fájó könnyekre,
a diadalmas Élet-menetre -
kapaszkodj belénk,
és menjünk
a cél csak pár lépés már
együtt titánok vagyunk,
s ránk győzelem vár!
a célszalag izgatón remeg,
mert ő lesz, ki igazolja az Életet -
ha átszakítjuk, s a földre hull,
mi átlépünk rajta,
mert a közös akarat ezt akarja!
mi, a Győztesek!

ugye, milyen könnyű együtt?
ugye, milyen vidám a lépés?
ugye, nem is voltak könnyek?
ugye, csak rossz álom volt
az elbukás?
ugye, most minden szebb,
minden más?...

a célszalag átszakadt,
az út mögöttünk maradt...

Gyzőtünk!!!
üljünk hát ünnepet!
hallod, kedves,
hogy zúg a nagy tömeg?
minket ünnepelnek,
mert megnyertük a csatát,
megnyertük az Életet!

De szép a nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
- Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
- Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;

sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

(Szabó Lőrinc fordítása)

"A csillagoknak fontos üzenetük van, és nincs az a nyelv, melyen az ne lenne érthető. Az ember feltekint a csillagos égre, és megérti, mily hatalmas is a Mindenség. Hirtelen csekélységekké válnak a mennyezet alatt oly nagynak látszó problémák. A csillagok - évezredek emberi ostobaságainak és bölcsességeinek hallgatag tanúi - ráébresztenek minket a véges emberi élet és a végtelen természet nagyszerűségére. Ez új erőt ad, hogy elviseljük a néha nyomasztóan alacsony mennyezeteket."

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

Hold voltál ott a holdsugárban. Oly sugárzó
és nagy, ahogy a gyűrött, feldúlt ágyból kikeltél,
hogy az alvó, homályos ágyruhák azt hihették,
egy ismeretlen napnak fényforrásai lettek.

A hálószoba csöndes ciszternaként derengett,
mely magába fogadta fénylő vizek varázsát.
Szelíd sugárban úszott egy-egy hullám lebegve,
mit karjaid vetettek meghalni a falakra.

Mikor végül felértél a kristályragyogásba,
amin a messzi hold már ábrándosan merengett,
te, hold a holdsugárban, lehanyatlottál újra,
túlcsordulva, kilobbant fénnyel az ágyra csendben.

S mi mindent nem hozott még nekem a hold az éjben,
míg magányosan kúszott feljebb a néma fákon.

(Somlyó György fordítása)

...A gond a szívünk gyökerén tanyázik,
s ott titkos kínokat csírázik,
békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;
mindegyre új meg új álarcot ölt,
házat mutat s tanyát, kis gyermekeket meg asszonyt,
máskor tűz, víz, tőr, mérgezés;
attól remegsz, mi nem jön, és
mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod..."

-Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.

- Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.

- Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.

- Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.

- Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.

- Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.

- Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.

- Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.

- Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.

- Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.

- Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.

- Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

- Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.

- Amikor a boldogság kapuja bezáródik, egy másik kinyílik, de sokszor olyan hosszan nézzük a zárt kaput, hogy nem vesszük észre a számunkra kinyitott kaput.

- A legjobb fajta barát az, akivel sétálgathatsz vagy beülhetsz egy kapualjba, anélkül, hogy egy szót is váltanátok, és amikor elváltok, úgy érzed, hogy ez volt életed legjobb beszélgetése.

- Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.

- Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess.

- A legjobb jövő az elfelejtett múlton alapszik. Nem élhetsz jól, ha előbb nem felejted el a múlt csődjeit és fájdalmait.

A könnyek országa oly titokzatos világ
Az erdőt néha eltakarja néhány kis faág
Sűrű lombok árnyékában a bánat vándorol
És sohasem tudhatod, hogy kivel találkozol

A könnyek országában ködbe bújnak el a hegyek
S a völgyekben vadon virágzik az emlékezet
A folyók árja meg nem valósult álmokat sodor
A könnyek országában jobb, ha nem csodálkozol

A könnyek országába nem kell pecsétes útlevél
Hogy rejtett útjait bejárd, nem kell engedély
De könnyen fogva tart egy elszárad virág
A könnyek országa oly titokzatos világ

(dalszöveg)

"Az akinek van miért élnie, csaknem mindent képes elviselni a "hogyant" illetően."

Meg kell fejtenem ki vagy
mit akarsz velem
mennyi benned az áhitat
a barátság a szerelem
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit
s pókháló ejti csapdába
az időtlent

Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét
csönd-kondító pillantásodat
s ki vagyok neked
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem

Szeretnék
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

„Homo homini lupus“

Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa.

Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.

Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha – gondolj csak bele! –
farkas farkasnak embere.

Az Út és Erény könyve

14

Ránézek, de nem látom,
ezért neve: nem látható.
Hallgatom, de nem hallom,
ezért neve: nem hallható.
Megragadnám, de meg nem foghatom,
ezért neve: a legparányibb.
E három titok
egységbe olvad.
Felszíne sem világos,
alapja sem homályos,
végtelen, névtelen,
visszavezet a nemlétbe szüntelen.
Neve: formátlan forma,
tárgy-nélküli kép,
neve: a sötét.
Szembetérek s nem látom arcát,
követem és nem látom hátát.
Az őskor útját birtokolva
s a jelenkort általa megragadva
rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezető-füzére.

15

Hajdan az ihletettek
ismerték a rejtőzőt és rejtettet,
de őket mélyükig nem ismerte senki.
Mert nem lehetett őket megismerni,
a kép róluk csak ennyi:
mint téli folyón átkelők, vigyáztak,
mint szomszédaiktól félők, figyeltek,
mint a vendégek, tartózkodtak,
mint olvadó jégen, óvakodtak,
mint a rönk-fa, egyszerűek voltak,
mint a völgykatlan, mélységesek voltak,
mint a homály, át nem derengtek.
Nyugalmukat bizton őrizve
formáltak a szennyesből tisztát.
Az örök áramlással békességben,
ismerték az élet nyitját.
Az út-on jártak, mérték nélkül nem vágyakoztak,
s mert mohók sose voltak,
megelégedtek a létezővel és újat nem alkottak.

(Weöres Sándor fordítása)

Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged

Egymásra hajló fák között,
feledett árnyak mögött
mennék Veled
nem néznék hátra már soha
léptem nem lenne tétova
mert éreznélek
Téged

Egymásra hajló fák között
szemem szemedbe költözött
testünk zöld fénybe öltözött
eggyé lettünk a fákkal
a titkokkal, a világgal
Veled

Egymásra hajló fák között,
megálltunk egy tisztás fölött
s nem mentünk tovább,
mert megtaláltuk
a Tündérek Otthonát
Veled
 

Polcz Alaine annak a felkavaró küzdelemnek a stációit rögzíti folyamatosan diktált halálnaplójában, amelyet földi élete utolsó mérföldjén neki is meg kellett tennie. Testi-lelki szenvedésének sok kétellyel, félelemmel, életszeretettel, lemondással és bizakodással, belenyugvással és kétségbeeséssel váltakozó fázisaiban saját halála megoszthatatlan élményét, a haláltusa magányának tapasztalatait rögzíti, amíg ereje engedi a végső elcsendesedés előtt.

~¤~

„De hát mit akarok én? Meghalni, vagy örülni az életnek? Ugyanott vagyok, ahol egy vagy két évvel ezelőtt. Igen, élni is akarok és meghalni is. Lehet így fölkészülni a meghalásra? Talán. Időnként úgy érzem, hogy rövid az időm. Tervezem, hogy így lesz és úgy lesz. Hát játszom én a halálra készülődéssel? Nem. Komolyan csinálom. De nem tehetek róla, ha örömöm van benne. És arról sem, hogy vidámsággal tölt el. Mi van az egésznek a mélyén? Talán nem fordulok eléggé a szellemiek felé? Nem meditálok, nem imádkozom eleget? Túlságosan is élek.”

~¤~

Megrázó erejű olvasmány, nekem nagyon tetszett,

~¤~

Dr. Polcz Alaine (Kolozsvár, 1922. október 7. – Budapest, 2007. szeptember 20.) magyar pszichológus, írónő, a tanatológia (a halál és gyász kutatása) magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós felesége volt.

~¤~

Ezeket olvastam még... Polcz Alaine:Ideje a öregségnek 
                                                 Macskaregény
                                                 Asszony a fronton
                                                 Kit siratok? Mit siratok?
                                                 Kit szerettem? Mit szerettem?
 

~¤~    ~¤~    ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~   ~¤~  

Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,

S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.

Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.

A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.

Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.

S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.

(Konczek József fordítása)

Arcod keresem a naplementében,
Amit máshonnan látunk,Te meg én.
Neked az óceánról ragyog vissza,
Nekem a fák közt szűrődik át a fény.
Arcod keresem a csillagok közt,
Amit együtt nézünk talán,
A csillagokkal beszélek és közben
Akaratlanul is meg-megérint a magány.

Arcod keresem az arcok közt,
Megtörve már és e keresés közben
Más arcok találnak rám.
De szemükbe nézve nem látok mást,
Csak egy arcot,egy látomást,
Melyet keresni fáj,
Mely szüntelenül mindig szemem előtt lángol:
A Te arcod!
 

Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.
 

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!