Béke-sziget

                                                                          
     Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

     Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

     Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

     A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

     És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

     Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

     Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

     Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

     Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

     Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
           haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
           egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,
           idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
           egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se hallok,
           oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
           egy egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repűlök,
           úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
           én és egy liget csalogány.

S ahogy fölnézek a tavaszi égre
           e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
           s egy egész égbolt csalogány.

Jézus szalmaszál
     amibe kapaszkodunk
Jézus szakadék
     amibe lezuhanunk

Jézus kötél
     amit elengedünk
Jézus remény
     amivel emelkedünk

Jézus hangszer
     amivel megszólalunk
Jézus zene
     amit elhallgatunk

Jézus tenyér
     amivel adakozunk
Jézus kenyér
     amit elfogadunk

Jézus penge
     ami megsebesít
Jézus gyenge
     aki megerősít

Jézus hatalom
     a végeken
Jézusnak odaadom
     az életem.

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
 
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
 
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy. Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
 
csodákban hittem, s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek,
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, -
 
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalom nyugtat s mint egy hűvös hullám :
a 2 x 2 józansága hull rám.

Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

(A lélek sötét éjszakája)

Vaksötét éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
        biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
        sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égő láng volt.
        Mutatta fényesebben
a délidőben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
        Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
        Neki őriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre símogattam,
cédruslomb hűsítette lankadatlan.
        Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak őreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
        Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszűnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

(Takács Zsuzsa fordítása)
 

- Forrás: Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. -

Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráboruló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdulni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserépben szenved:
szép szavaira nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenül ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magam alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.

-Mester! Melyikünket szereted legjobban - kérdezték egyszer tanítványai a bölcs, öreg Nagát.

A fehérfejű, hajlott szerzetes ujjait mélyen a szakálla közé rejtette, s hümmögve töprengett, mígnem szeméből vigyor áradt szét az arcán, mint holmi kisfiúén, aki rálelt a meglepetésnek szánt ajándékra a ház egy eldugott sarkában:

-Mindnyájatokat egyformán szeretlek - felelte a Naga mester.

-De mester - akadékoskodtak türelmetlenül a tanítványok - valamelyikünket biztosan jobbal kedvelsz a többinél, mert igyekvőbb, szorgalmasabb, rátermettebb, mint a többiek…

-Előttem mind egy formák vagytok - felelte gyorsan és magabiztosan az öreg tanító - mert a szeretet nem válogat. Minap egy szerzetestársammal ebédelve figyelni kezdtem őt, ahogy az ételt fogyasztja. A pálcikákkal ide-oda dobálta a parányi halakat a tányérján - hol egy kisebb kupac rizst kotor magába, holt egy kis zöldséget vetett helykén a szájába. Mindezt olyan lassan, és olyan unott ábrázattal, hogy eltűnődtem, vajon ha így válogat a falatok között, élvezi-e egyáltalán az evést?

-A szeretet egy bizonyos nézőpontból véletlen szerencse csupán; de véletlenül szeretni nem lehet. A szeretet egy bizonyos nézőpontból mindig egyforma, mert ki is tenne különbséget véletlen és véletlen között? - töprengett el önnön kérdésén Naga mester.

~¤~

"A szeretet az élet."
 
(Móra Ferenc)

~¤~

"Minden csoda alapja a szeretet."
 
(Müller Péter)

~¤~

"A szeretetnek egy csöppje többet ér, mint az értelem óceánja."
 
(Blaise Pascal)

~¤~

"Az ember értékét nem az adja meg, hogy mennyit tud, hanem az, hogy mennyire van benne szeretet."
 
(Szent Ágoston)

~¤~

"Ha nem mutatják a szeretetet, gyakran nem is érzik."
 
(William Shakespeare)

~¤~

(részlet)

Tanultam volna, ó, Egek,
Ifjúságom bolond korában
Ízlett volna a becsület,
Volna most házam, puha ágyam!
De én? Az iskola megett
Csavarogtam, bitang fiú...
Ezt írva, most majd megreped
A szívem, oly szomorú.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. -
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gunyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
 

Az életbölcsesség kézikönyve

"A csodaemberhez három dolog kell. A legfőbb Adakozó három legnagyobb ajándéka: termékeny szellem, mély ítélőképesség és emelkedetten vidám ízlés. Nagy előny a jó felfogás, de még nagyobb a jó gondolkodás, a jónak belátása. Az ész ne a hátgerincben legyen, mert akkor inkább szúrós, mint éles. Jól gondolkozni az értelmesség gyümölcse. Huszadik életévünktől fogva az akarat uralkodik bennünk, a harmincadiktól a szellem, a negyvenediktől az ítélőképesség. Vannak elmék, melyek úgy lövellik magukból a fényt, mint a hiúz szeme, és minél nagyobb a sötétség, annál jobban látnak. Vannak alkalmi elmék, melyek mindig rábukkannak a célszerűre. A jó bőségesen kínálkozik nekik: boldog termékenység! A jó ízlés azonban az egész élet sava-borsa."

~¤~

Baltasar Gracián 1601. január 8-án született a zaragozai Calatayud-hoz közeli Belmonte faluban kispénzű doktor fiaként. Gyermekéveit nagybátyjánál töltötte, aki katolikus pap volt. A család anyagi helyzete is hozzájárult, hogy Gracián és tesvérei mindannyian egyházi pályára léptek. Előbb Toledóban, majd a zaragozai jezsuita kollégiumban tanult teológiát. 1619-ben novícius, majd 1623-1627-ig szintén Zaragozában folytatja teológiai stúdiumait. 1627-ben felszentelték, ezután kezdte meg prédikátori és tanári munkáját (1627-1630 Calatayud; 1630-1631 Valencia; 1631-1633 Lérida; 1633-1636 Gandía). 1635. július 25-én tesz fogadalmat, ettől kezdve a jezsuita rend tagja. 1636-tól különböző helyszíneken végzi egyházi és tanári munkáját (1636-1640, 1646-1651 Huesca; 1640-1642, 1651-1658 Zaragoza; 1642-1644 Tarragona, mint a Jezsuita Kollégium rektora; 1644-1646 Valencia; 1640, 1641 Madrid). 1658. december 6-án halt meg súlyos betegségben.

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Az Út és Erény könyve

12

Látást az öt szín tompít,
hallást az öt hang tompít,
ízlést az öt íz tompít,
a vágtatás, vadászat megbolondít,
a nehezen elérhető mind bűnbe lódít.
Ezért a bölcs
nem a szemét, inkább a gyomrát tömi,
neki nem a távoli kell, hanem a közeli.

13

Dicsőség, szégyen: egyforma félelem.
A rang: az élet legnagyobb csapása.
Dicsőség, szégyen: mért csak félelem?
Mert a dicsőséget a közemberek
szorongva nyerik el,
szorongva vesztik el.
A dicsőség is, szégyen is, csak puszta félelem.
A rang mért az élet csapása?
Mert legnagyobb csapás
az önszeretet.
Ha nincs bennem önszeretet,
ugyan mi bajom lehet?
Ezért:
a világért élő kiválóságra
bízható a világ;
és a világért élő jóságra
építhet a világ.

(Weöres Sándor fordítása)

Ez a festmény egy igaz történeten alapszik, amit Ian Johnson, a "Wall Street Journal" egyik riportere vett fel. A cikkében ezt írta: "Azon a napon amin Chen Zixiu meghalt, azt követelték a fogvatartói, hogy adja fel a Fálun Dáfá-ba vetett hitét. A magasfeszültségű-elektrobotokkal való ütlegeléstől épphogy eszméleténél lévő asszony makacsul rázta a fejét. Mérgesen parancsolták a helyi tisztviselők Chen asszonynak, hogy meneteljen mezítláb a hóban. Kétnapi kínzás után a lábai kék foltokkal voltak beborítva és rövid, fekete haja tele volt vérrel és gennyel, mint elmesélték a cellatársai és a többi letartóztatott, akik megélték az esetet. Kimászott, majd elhagyta magát és összeesett. Soha többet nem nyerte vissza eszméletét és 2000. február 21-én meghalt."

(forrás:http://hu.clearharmony.net/articles/200709/2706.html)

egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

A fiam soha nem ír levelet.
Húsvét táján jött az utolsó híre.
Azt írta akkor, örökké szeret.
azt írta, sokszor emlékszik a szíve.

Mióta utoljára láttam őt,
elmúlt már két és fél éve is annak.
Gyakran állok a vonatok előtt,
mikor feléje, Berlinbe, rohannak.

És egyszrer már váltottam is jegyet,
amellyel egész Berlinig megetnék.
De aztán még is gondoltam egyet.
A jegyet a pénztárnál visszavették.

Egy éve már, hogy van menyasszonya.
Azt ígérte, hogy küld majd róla képet.
Ha esküszik, majd elhív-e oda?
Hímeznék nékik én valami szépet.

Nem tudom, neki tetszenék vajon...
Ahogy megérdemli, szereti úgy?
Úgy érzem, egyedül vagyok nagyon.
Vannak-e talán gyöngédebb fiúk?

De jó volt még, mikor mellette éltem!
Házunkban, régi bútorok között...
Hallom a vonatokat éjjel, ébren
Vajon még mindig ugyanúgy köhög?

Gyerekcipőjét megőriztem, ott van.
S magamra hagyott, most, hogy férfi lett.
És ülök egyedül, de nem nyugodtan.
Csak ne nőnének meg a gyerekek!

Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?

Úgy, Kedvesem, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel (mert Isten nagyon kedves, vidám és játékos valaki, nem olyan öreg, nagyszakállú, mogorva alak, ahogyan ábrázolják!).

Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön, de a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük élet.

Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemeit, életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak. Majd szétszórta őket a földön és azt mondta nekik:

"Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek bennetek, szeressen titeket minden élő, erdő-mező vadjai, az ég madarai és az emberek az egész földön."

A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére. Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncraperdült és így énekelt:

Örülök, ha ragyog a nap
Örülök, ha felhő-borús
Hegyek csúcsa köd-koszorús.
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!

Villám csapkod, ég morajlik
Dörgő hangja messze hallik
Záporeső, szivárvány
Eső után csalogány
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!

A gyöngyvirágok Vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.

Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.

Múlik a nap, az éj egy perc csupán
S új nap hanyatlik forgó változásba
S az órák mint a szirmok pergenek.
Nyár lobban el, tavasz cikáz, a tél
Hószin szárnyával villan kikeletbe,
Kacajra csend, dal hajlik csendből csendbe,
Tánc nyugszik el, mozdúl a nyugalom.
Forgó tömeg, zsibongó tarkaság:
Csak hetven év s közülük egy sem él.
Hegység lesímul, mint a ránc az arcon,
Tenger harsog s eloszlik mint a felleg
S múlnak s születnek múló istenek.
Ó csak a mult nem múlik el soha!
Néz, néz utánad át az éveken,
Át hóhullásán hallgatag teleknek
S nyarak aranyló szikra-záporán,
Könyörtelen, merev tekintetével
S nincs múló isten s múló hatalom,
Mely változtatna arca egy vonásán
S tekintetén a szomoru szemeknek,
Tágult szemének, melyből könnyre könny
Pereg, pereg s nem múlik el soha.

Valamikor régen - amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-két falu - keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon.

Mondom, régen volt ez nagyon.

A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél. A vizek lomhán és egyedül kanyarogtak homokos medrükben, és külön suhogtatták kardjukat a sás meg a nád, pedig ellenség akkor még nem volt sehol. Az ember nem tudott kaszát venni a vaskereskedésben, hogy lekaszálja a nádat, mert nem volt akkor még vaskereskedés se. Külön volt a hegy, külön a rét, külön a vizek, külön az erdő és a nádas. Nem ismerték egymást, és
nem is voltak kíváncsiak egymásra. Ha a hegy jeges szelet küldött az erdőre, a fák átkozódtak, rázták bozontos fejüket, és amikor kiöntött a folyó: a rétek fuldokolva panaszkodtak a vízre, mert mocskos iszapot rakott virágjaikra.
Az elégedetlenség és a panasz napról napra nőtt. Nem volt békesség sehol, összevesztek még a szomszédok is, és a haragos zúgás olyan volt, mintha a tenger zúgna valahol a láthatár szélén.

- Mért féltek úgy a hideg széltől? - zsongott csendesen a Fenyő. - Hiszen jó ez a hűs szellő, amit a hegy küld. És milyen tiszta...

- Igaz! Százszor is igaz! - kiáltott a Boróka. A Gyalogfenyő csak apró kis tenyereit verte össze a lábuknál, mert nem illett volna, ha ő is beleszól a nagyok dolgába.
Az Áfonyabokor csak csendesen bólogatott, és a Gyopár ezüst kis virága helyesen hallgatózott, de őt nem is kérdezte senki.

Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
Miért? - Valami megváltozott.
Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, sziv? - Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? - Csak a múlt, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.

Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
Jó lesz? - Parancs kényszerit, hogy tegyem meg.

Miért kényszerit? - Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.

(Szabó Lőrinc forditása)

Sok vastag toll sok sorsot ír, sok könyvbe sok nevet,
kövér pecsétet ütnek rá különböző kezek,
még azt se mondod, hé, itt vagyok, vagy azt, hogy mi újság,
még meg se éltél egy napot, s már kapsz egy cédulát.

Kijárhatsz akárhány iskolát, az mind naplót vezet,
és intőt ad vagy megrovást, ha ezt vagy azt teszed,
a papírok mondják meg, hogy kivagy és azt, hogy mennyit érsz,
de boldog akkor is lehetsz, ha félcédulán élsz.

Ha végre valakit megszeretsz, egy papír ad áldást rá,
s egy új papírért szenvedhetsz, ha mégiscsak elválnál,
tehetsz akármit, jól tudod, így volt és így marad,
parancs-levél, vagy vallomás megszabja sorsodat.

De azt ne feledje senkise, ki cédulákat ír,
hogy róla is készülhet máshelyen, ugyanilyen papír,
az utolsó cédula kőből van vagy fából, ha kevés a pénz,
és múlt időben ír oda egy erre fizetett kéz.

(dalszöveg)

https://www.youtube.com/watch?v=Nms51PcHby0

Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,

vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.

Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,

vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,

vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,

amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,

egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.

Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,

elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.

Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.

Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,

nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,

pedig már majdnem elfeledted:
- Senki sem halhat meg helyetted.

Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.

A felhők útján szállok víg egeknek,
A szellők szárnyán utazom tova,
A vágyaim hattyúi énekelnek
Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.

Kezet fogok mélázón a halállal
S a temetőket járom egyre én,
Az öröm sírján ülök, mint az árva,
Magányos varjú ül a jegenyén.

Wass Albert: "Vendég vagy a világban"

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent.

Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon.

Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."