Béke-sziget

A szeretet csodát művel minden nap:
Elgyengíti az erőst és erőssé teszi a gyengét;
Bolondot csinál a bölcsből és bölcset a bolondból;
Kegyeli a szenvedélyt; és feledi az értelmet -
egyszóval mindent a feje tetejére állít.

Az Út és Erény könyve

AZ ERÉNY

38

A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.
Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümöcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

39

Íme az ős-egységben létezők:
az ég az egység által makulátlan,
a föld az egység által rendületlen,
a szellem az egység által finom,
a völgy az egység által virágzó.
Minden az egységgel született,
a vezér, a király
vele a világ példája lett:
az egység éltet mindeneket.
Ha ködös az ég: eltűnik;
ha inog a föld: elhasad;
ha durva a szellem: elkallódik;
ha meddő a völgy: sivatag.
Ha nem születnek, akkor elenyésznek;
a vezéreket és királyokat
ledöntik, ha nem példaképek.
A néptömeg a nagyok alapja,
az alacsony a magas alapja.
Ezért
az önjelölt vezérek és királyok
helyükön nem szilárdak.
Nem nézik, hogy a sokaság a nagyok alapja,
vesztüket az okozza.
Ha szétszedik a fényes fogatot: belőle semmi sincs.
Ne légy értékes, mint a jade-kincs,
légy egyszerű, mint a kavics.

(Weöres Sándor fordítása)

Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

Míg iszod a kávéd, s én a teám,
csak ülünk egymás mellett némán.
Szerteném tudni, most mi lesz,
nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.

Emlékszem, aznap késő estig vártalak,
eljöttél, de az ajtóm nyitva maradt.
Azt mondtad, szeretsz, de már nincs miért maradnod,
nem történt semmi sem, mégis minden megváltozott.

Tudod, nehezen alszom el és nehezen ébredek,
és reggelente egy kicsit sírok is,
de azóta más hangot nem hallok meg,
csak egy ajtót, amely lassan becsukódik.

Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerehetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.

Most érzem csak igazán jól magam,
A csillagmintás éjpalást alatt.
Arcomon érzem a teliholdnak
Bánatos sikolyát,
Ahogy arra gondol, hogy a reggel
Elűzi az éjszakát.

Most érzem csak igazán jól magam.
Szívverésem, mint ébredő tavasz.
Langyosan, lágyan cirógatod
Megfáradt arcomat,
Ahogy a kertész félti, gondozza
A harmatos szirmokat.

Most érzem csak igazán jól magam,
Ébredésem egy örök pillanat.
Szemeimben tükröződik múltam
Néhány tört szilánkja,
De szereteted megóv engem és
Felkészít e Világra.

Halk zsongás búg, ébred a tábor
Nektár csöppen az éji virágból,
Pirkad az égbolt, zendül a rét,
Messzire tűnik az éji sötét.

Fátyol lebben, felfut a Naphoz,
Felhő képében új zivatart hoz,
Száll, tova, lassan, mosolyra vár -
Halkan felnyög az tűzszavú Nyár.

Dallam csendül, halk-szomorúan,
Búcsúszóval a hajnali tájban,
Elhal a térben - elhal a Nyár,
Gyorsvonaton jön az ősz szele már. 

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
A meddőségtől, lanyhaságtól,
a naptalan és esőtelen égtől;
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek;
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
sem eszméban, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság

Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol
---------------------

Halk zsongás búg, ébred a tábor
Nektár csöppen az éji virágból,
Pirkad az égbolt, zendül a rét,
Messzire tűnik az éji sötét.

Fátyol lebben, felfut a Naphoz,
Felhő képében új zivatart hoz,
Száll, tova, lassan, mosolyra vár -
Halkan felnyög az tűzszavú Nyár.

Dallam csendül, halk-szomorúan,
Búcsúszóval a hajnali tájban,
Elhal a térben - elhal a Nyár,
Gyorsvonaton jön az ősz szele már.

Egy pillanatra, Uram, Isten,
egy pillanatra engedj pihennem!
Minek e hajszás, szívszorító,
véres játékban benne lennem?
Elfáradtam e nagy fogócskán,
Uram, úgy únok felnőtt lenni,
engedj egy kicsit visszamenni
húsz év előttre, kisgyereknek,
sírni, amin a többi sírhat,
s nevetni, amin ők nevetnek.

Uram lásd, sohse voltam boldog,
nézz le egyszer ezer sebemre,
amit szivem helyében hordok.
Simogass engem síma kézzel
s mert hangom halk s az űrbe vész el,
Te szólj helyettem a fogóknak:

ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.
Kiállok a sorból.

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

    
     Megkérdezted-e már
       a hulló levelet,
hová viszi a szél, –
       e néma lehellet?
A napsugarától
       mért játszik a vízen;
a vándormadártól:
       a távol mit izen?

     Megkérdezted-e már
       a gyermeki álmot,
honnan veszi vajon
       a sok délibábot?
A büszke hegyi sast,
       mért száll a légen át
s a bogárt: mért mássza
       mindig az út porát?

     Megkérdezted-e már
       a hegyet mért magas?
s miért mély a meder,
       mit a víz árja mos?
Miért sír a bánat,
       a jókedv mért kacag,
mért nyíl a hóvirág
       a hótakaró alatt?

     és az is érdekes,
       ha egyszer kérdezed,
mért szeretik egymást
       ölni az emberek?
A hang mért viharzik
       s miért terjed a féreg,
mért kap a legtöbbször
       érdemtelen babért?

     Megkérdezted-e már
       hogyha nem volna fény,
akkor is csak lenne
       árny, csillogás, sötét?
Ha nem volna férfi, –
       ha nem volna asszony...
ha nem volna nappal,
       vajh’ volna-e alkony?

 
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Bezárt a csend, s Te bölcsen hallgatsz idebent, Uram...

Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram...
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan...

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben...
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, „most" -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja...
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen...
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása)

S lettem e „most"-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső,
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek - kereslek,
Uram!

 
Lásd, felvázolta már a láthatárra
a hegyek vonalát a pirkadat,
szobámból surran, ím, az éjjel árnya,
derengenek a jólismert falak,
olszlik az álom zavaros világa
és visszatér a száműzött tudat.
Te még alszol, az álom árja ellep,
feledtél vágyat,bánatot, szerelmet.

Az én szívemben lassan felremegnek
dadogva a dédelgetett szavak
s melengetve, mint takaród a tested,
szelíden-halkan megszólítanak.
Mint gyerekkori, régi ima, reszket
szívemben a rorátés áhítat
és míg a nap kel és oszlik az éjjel.
így szólongatlak szívem szép hitével:
„Üdvözlégy nékem feleségem, párom,
ki áldott vagy az asszonyok között,
dajkáljon szelíd anyaként az álom
és béke lengjen hunyt pillád mögött.
Az ébredésed, kedves, egyre várom,
mert véled életembe költözött
a szeretet, amelyben hajdan hittem
és ott fénylik hűséges szemeidben.
 
Felvillannak a friss hajnali fények,
az új nap itt áll, ím, a küszöbön.
Ki benned hisz csak, adj erőt szívének
s én elviselem könnyen, bármi jön.
Megtanultam, hogy mégis szép az élet
s e tanulságot néked köszönöm.
Maradj meg mindig, életemnek párja,
az én világom szép világossága.

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, –
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, –
kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, –
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
– embertől más se telhet, –
önnön-szívemre készítem
e gyógyító szerelmet. –

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.

Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra,
Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény,
Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra,
Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.

Szellő lebbenti a nádast, az alvó vadkacsákat
Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik,
Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának,
A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.

Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek
Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt,
Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények
A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.

Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát
A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye,
Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát,
Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek...... életem.....

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

h a tudnám, lágy selyembe szőném

a rcod barázdáit, két szemed
t ompa fényét bánat idején

s zelíd szavakból varrnék gyolcsot,
o ly' puhát , akár e hat sor, hogy
r ingasson, ha nem ringatlak én

Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

A tónak lelke megigézett.

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

A tónak lelke megigézett.

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

A tónak lelke megigézett.

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

A tónak lelke megigézett.

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

A tónak lelke megigézett.

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!

Csak bolyongunk
a létben, mint
esti pillangók a fényben,
ha táncukat járják.
Neon vagy gyertyaláng,
nem mindegy, ha
transzban beleomlunk:
egyikük eldob,
a másik elemészt.
Hát vigyázz a tánccal!
Követheted a józan észt,
s mást sem csinálsz,
folyton csak remélsz,
és ott az út, hogy
szenvedéllyel égj,
a pillanat varázsa,
az életed a tét

Ha csak Rád gondolok
megáll a szívem
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz
fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok.
Hol is nyílhatna lényem létre
ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor
ki naptól föl nem perzselt földre
csak néha lép.

Csak szó. De annak is
tartalma tőled árad belém.
Nem érvel, csak ragyog
csak létezik. Rád nézek
és beszéd nem, csak hang vagyok.
Csak hallgatás vagyok.

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a viz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

 
Van, kinek gyermeket nem ád az Ég,
Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.
Van, kinek hiába fogod kezét,
Van, ki veled élné le életét.
Van, ki másban keresi a hibát,
Van, ki sosem védi meg igazát.
Van, ki szerény, s ezért eltapossák,
Van, ki büszke, kihívó mutatvány.
Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér, és szégyen neki a „nincs”,
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, kinek arca szép, de lelke nincs,
Van, ki csúfságban is egy drága kincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.