Béke-sziget

(megsimogatja az ősz a reggeleket)

Amikor köd lepi hajnalunk
vigyázó ölelését,
hallom sóhajod.
Virrad. Nem mozdulok.
Lepedőm ráncai közt
még érzem illatod.

Amikor mesélni kezdtem,
nem hitted az elején,
végtelen történet.
Majd lettél magad is része,
- ezüstje a holdsugárnak -
létemnek igézet.

Amikor erőm elhagyott,
térden csúsztam tovább,
míg jövőm észrevett.
Háttal a falnak állok,
magamban elképzeltelek;
szivárvány született.

Amikor megsimogatja
az ősz a reggeleket,
maradsz szívem dobbanása,
s hálóm elporladt a parton,
korhadt csónakom alján alszik
emlékeim hasonmása.

Míg keresel, száz év – egy pillanat,
kavicsok közt, csendes víz alatt.

Szívem örökös ételed,
pünkösdirózsás életed.

Eső, hóharmat ránkszakadt,
gőzölgünk vörös fák alatt.

Az égi gyöngy hideg, rideg,
hajról bokáig lecsereg.

Minket az ősz hiába ver,
hevünket nem hűtheti el.

Lehetünk térdig sárosak,
tüzesen vagyunk párosak.

Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak
A hold lezuhant a kertek mögé!
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
...szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja,
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Mégiscsak te vagy az akit kerestem
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.

A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varász él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.

derűsen lépjünki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

(Keresztury Dezső fordítása)

ahogy tenyered homlokodra ellenzősíted
meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában?
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett titok
veled öregszik, őszül

ahogy az isten észrevétlen beléd épül
minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen vagy a ház
és annak lakója

ahogy az erek, mint a húrok
aztán csak száll, elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tovasurrog rajban,
akár a seregélyek

Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra,
Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény,
Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra,
Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.

Szellő lebbenti a nádast, az alvó vadkacsákat
Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik,
Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának,
A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.

Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek
Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt,
Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények
A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.

Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát
A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye,
Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát,
Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
emlékeidből eltűnök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

Ha jönnél felém, mint enyhe szellő
és simogatnád az arcomat,
megérteném te félve jövő,
a benned dúló harcokat.

S ha jönnél felém mogorva széllel,
és cibálnád bőszen hajamat,
rád nevetnék én mit sem sejtőn,
feléd nyújtva az ajkamat.

És jöhetnél felém vad viharral,
mint őrjöngő, jeges fergeteg,
két kezed szelíden lefognám,
eléd borulva, reszketeg.

Mert nincs oly álca, mi elválaszthat
egymástól, szerető szíveket,
mit belül hordunk, az számit csak,
nem rejtheti el fergeteg.

A boldogság mi? Önfelejtés,
Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,
Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,
Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,
Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor
Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,
Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,
Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem
A kínokon, az életen.

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.

A szellő lágy ölében táncolnak a levelek,
A darázs zsongását alig hallani.
A nyárfák zörgése is egyre hangosodik,
Majd a szél egyre lassúbb és puhább.

S hirtelen felordít a csend, mint egy újszülött.
A hullámzó gondolat suttog, mint a tenger,
S a természet nem válaszol semmilyen jellel.
Messze a felhők alja egyre porosodik,
És mintha riadót fújtak volna, mind egy helyre tolakodik.

Felkap egy porszemet, s még ki tudja hányat.
Az eső csöpögni, esni, majd zuhogni kezd.
Készülődik a vihar, majd teljesen kivetkőzik magából.
A fák recsegve, sírva hajladoznak.

A dübörgés, suhogás, jajgatás, kiáltás egyre hangosabb,
És csak sír, sír, ordít, tombol, bömböl!
Harsog, süvít, mormol a vihar.
Majd hallgat. Nem szól, mintha itt se lett volna.

A vizes levelek halk moraja is csendesül…,
Már nem teszi őket a szél olyan könnyedén ide-oda.
A nedves fű csikorog a lábam alatt, de
Mégsem szól, nem kérdez, és nem felel, de mégis üzen.

Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?
 

Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!
És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől -
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fu, bárány, tigris, féreg, ember,
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fu, bárány, tigris, féreg, ember,
aki legyoz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra,
s aki ítél: tán nem te vagy?

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...
 

"Hajamba hold - szálakat fonva
kusza álom csüccsent lopakodva
ágyamra s kéretlenül fülembe
hamis szavú dalt dúdolgatott..."

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

varázslat minden érzés
varázslat minden szó
varázslat minden kérdés
varázsolni volna jó

bűvköröket földre írni
régi hitem vissza hívni
kelő Holddal égbe szökni
harmat cseppben visszatérni

súgni bájoló szavakat
elvarázsolni magamat
lélek-szárnyat felölteni
eget, földet betölteni

Megeshet veled,
hogy üres lesz kezed, de
a szíved sosem.

 
 
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
 
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
 
Gyalog szerettem volna jönni
át a szogalmas földeken,
mindenkinek által kiáltani,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
 
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: -"Semmit se változott!"
 
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

És te majd nézed a sarkon a szeleket,
Ahogy viszik a napszakokat és időközöket:

Az estéket, távolságokat,
Ahogy a hideg a reggeleket,

Nézed az időt, ami magával is megy,
Amit csinálnod kell és amit lehet;

Nézed és elképzeled, hogy
Ami nincsen meg, az lett mindened.

Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.

Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!

Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!

Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

 
Zuhog a fény az ablakon
zuhog az én vasárnapom.

Madár csapong a fénykörön
belül: a szívem vad öröm.

Eljött a nap, az én napom,
eljött a nap, az én napom.

Ennek a napnak joga lesz
ez a férfi órája lesz,

egy percbe sűrítem magam
kötök és oldok egymagam:

amit meggyújtok az hevül
amit lerontok összedűl

amit röpítek fölrepül
amit leintek elmerül

megáll amit megállítok
elindul amit indítok

szabad lesz kit szabadítok
roppan mit összeszorítok.

Zuhog a fény az ablakon
zuhog az én vasárnapom.

Mert mindenkiben aki él
egyszer a teljes sors beszél,

van egy órája, egy szava,
egyetlenegy pillanata,

egyetlen perce csak, amely
örökre vele lobban el,

egyetlen szikra mely kicsap,
de benne izzik föl a nap,

és benne ver a nyár szíve
rajta feszül a sors íve,

a rombolás kardja kivár
s az idő egyensúlyban áll:

Mert minden szikra egy esély,
hogy megszűnik egyszer az éj.

Zuhog a fény az ablakon
zuhog az én vasárnapom.

Aztán majd holnap nem leszek
holnap már boldog fű leszek

tenger leszek meg kő leszek
a megbékült erő leszek

a föld mélyébe költözöm
hallgatag vasba öltözöm.