Béke-sziget

Milyen száraz és üres a lelkem
pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel;
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.

Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid
arany gyíkok, - és mellemen futkostak tegnap este.

Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
- Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)
 

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,

de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,

egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni –
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

A nyár lassan, észrevétlen
simul rőtarany őszbe,
a falevél reggel még zöld,
alkonyatkor lábam elé hullik
sárgán és pörögve.
Hajnalban még sötét ablak
ásít kómás képemre,
s egyre korábban
közelít az este, gyengülő
napsugarakban a fák
hosszabb, mind hosszabb
árnyékokat vetve
tűnnek elibém.
Szeretem az őszt.
Megnyugvásom és békém
ez évszak, csendesít…
természethez szelídülés,
melankólia és emlékezés,
készülődés és lassan számadás
az évről, mérleg - mit hozott
és vitt idénről, mi a ráadás,
mit tettem meg, mit mégsem,
és miért igen vagy miért nem…
- feketék, fehérek, rosszak és jók -
magamért vagy valakikért…
gondok és örömök…
mennyivel lettem én magam
kevesebb vagy több…
Az év végéhez közeleg,
az élet egyre csak fogy.
A gyertyám még ég,
bár néha már didereg.

Lombtalan erdő ágfonadékán
A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó,
És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ!
Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.

A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak
Zajt ütve járni, dalolni,
Elnémult, fáradt az örömre,
Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is.
Megborzong, a hűvös, szürke magasságból
Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá,
És hull és hull a hó…

A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból
Még emlék üzen
Fakón tovasuhanó képekkel:
A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek,
Kegyes, fénylő kékség -
Barna és aranyszínű, fiatal pillangó
Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba -
Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából
Vágyakozva, hosszan dalol egy madár…
A vándor búcsút int a képnek:

Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban
A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik:
Szerető szemek mély-édes pillantása -
Éji vihar, villám és orkán a nádasban -
Az est távoli ablakából furulyaszó -
Mátyásmadár kiáltása reggel…

Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.

Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…

(Schein Gábor fordítása)

Szoktál-e néha meg-megállni,
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezer színű , szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem , neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni ,akinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt?
Nem ! Neked erre nincs időd!

És ha est botul a késő mára,
Készülni kell a számadásra,
Mérlegre tenni egész élted,
Tettél-e jót, láttál-e szépet,
És nincs más vágyad csupán ennyi:
Nem rohanni , csak embernek lenni,
hiszen már látod a temetőt!
De most már késő!....Nincs időd!

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet .

Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?...

Úgy ötven évről nézhetni a Mostra.
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja
Vergődő, zűrös, mai életünket
S úgy látja, ahogy látni kellene:

Feltörni indult, tébolyos zene,
Lelkek nagy csődje, jövők szomjusága.
Be boldog lesz, ki majd messziről látja
S szól majd felőlük bölcsen, hidegen.

De ma szenvedünk mind-mind idelenn,
Magyarul pláne még különösebben,
Ki több jóságban, ki több őrületben,
De élni semmiképpen sem vidám.

Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni,

Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.

Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.

Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.

A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha majd oroszlánt ont a zöld berek
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.

(Orbán Ottó fordítása)

 
Fehér fala felsír, még messzehangzón.
A zsúptetőn egy fűcsomó lobog,
öles hiány sötét torkába bámul,
hol fulladt csendből csontfehér ragok
- bordák – zihálnak még a messzi égre.
Halott a ház, csak úgy tesz, mintha élne.

Az árnyék néha ajtóhoz lopódzik,
átnéz a konyha foszló függönyén.
A szembe-falról elszökött az óra,
csak egy világos folt hallgat helyén.
Az ágy a faltól egy lépésre eljött,
de mert az ajtó zárva volt, megállt.
Hűséges állatként most várva vár ott,
és néha-néha megrázza magát.

Egy régi naptár sárgultan, leesve
arról beszél, hogy itt járt az idő,
de felpakolt és elment egyik este,
és azt se mondta, hogy majd visszajő.
A konyhából nyíló padlós szobában
nincs semmi, ott az üresség lakik.
Szú perceg és a négy gerenda hallgat
hajnaltól kezdve másik hajnalig.

Emlékeznek: mikor anyácska elment,
megjöttek messziről a gyerekek,
kihordtak mindent, autóra raktak.
Kidobálva a lámpák, cserepek,
ott vannak most is, kint a kőrakásnál,
van olyan is, mely össze sem törött.
Vigyáz rájuk a famozsár, a küllő,
még rendet tart a lim-lomok között,
hogy mikor az ifjak néha-néha
meg-megjönnek, ha érik a gyümölcs,
ne érezzék, hogy elhagyott világ ez,
de értük él, lélegzik még e föld!

Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól,
a verejtéket, könnyet megköszönni,
anyácskának hű, gondozó kezét.
Ők nem tudják, hogy már hiába szépek,
és szirmukat a szél úgy tépi szét,
úgy, mint anyácskát és házát az évek,
könnyes végét egy drága szép mesének.

Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.

Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom...

Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.

Álmaimba fogódzom, kifut
a láthatár peremén az út
alólam, kitágult körömbe menti át,
mi a múlandósághoz méri magát:
hozza a tél vonuló rajvonalát,
hozza a szív, sorsomhoz tanút,
csikószem-egű gyerekkorát –
Csak boldog akartam én lenni, boldog,
s riasztok kitágult álom-égboltot,
s magasabban, mint az űrrakéta,
vallom én, hogy gyönyörű hitét a
szív ha néha el is veszti,
az álmokat meg kell kétszerezni,
szűz havon vérpiros mályvák
oltsák ki szemem világát,
ha bicsakló lábam alól kifut
a láthatár peremén az út.

Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő esőben álldogálok,
két nő jön nedves, villogó fogakkal,
majd két galamb. Kövér,
fontoskodó begyük egész a földig ér.

Egy éve már. Senlis felé az úton,
langy, esős alkonyat volt s furcsa módon
egy pillanatra boldog voltam ujra;
köröttem zöld falak,
páfrányos erdők hajladoztak hallgatag

s Ermenonville felől a fiatalka
nyíres futott elénk, akár egy balga
fehérszoknyás kislány s a fordulónál
katona állt a sár
felfénylő fodrain. Foga közt rózsaszál.

Az égen mintha fényesség suhanna...
Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna,
mellettem Fanni, kék szemén a tájék
vonult s fejünk fölött
a gépkocsi vidám sörénye röpködött

s estére várt reánk a drága Páris.
Elzúgott arra már a gyors halál is
azóta és megszedte tarka csokrát.
A nyíres még meleg
holtak közt véresen s pirulva ténfereg

s a katona, hűs vermek hős lakósa
hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa.
Hazája ég. A lángok közt tünődő
temetők ringanak,
körül görcshúzta fák és izzadó falak.

Fölöttük kormosan csak ég az ég is,
a csillagok megjönnek este mégis
s harmattal rívó hajnalok szaladnak
a néma nap felé.
Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?

Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő esőben álldogálok;
asszonyhad jő az úton gyermekekkel,
fölöttük égi füst,
felhőfodor. Már oszlik. Könnyü és ezüst.

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltűnsz, szaladsz.
Újságot olvasol, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett megint egyetlen barátnőm.
Véle beszélek.
Halkan említem hancúzó korunkat.
Hogy meg ne halljad.
Így hagytam el egykor én is apámat.
Ő is így ment el.
Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan,
vissza se nézve.
Ó e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.
A reggelek hamut szórnak fejemre,
szürkék a delek.
Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot,
s kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Olyan némán suhannak, mint az évek,
álmatlan évek végtelen vizen.
Bátran vágnak az ismeretlen éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja senkisem.

Utolsó fény játszik a vizek árján,
estébe fúl a harmatos határ,
s föléjük, mint egy hamvadó szivárvány,
kitérő ívet húz a jégmadár.

Az egyiken egy asszony áll: alakja
az evezőre hajlik; szobra vonz.
A szél az ingét zászlóként ragadja.
És más ruhája nincs. A bőre bronz.

A másik késve küzd a fordulóban,
a partba vágta szédült homlokát,
de már magához tért s a hosszu sorban
siet megint az éj felé tovább.

Olyan némán suhannak, mint az évek.
Csak egy kiáltó jel száll: hosszu jaj -
s csüggedt kezed lassan kezembe téved
s remegve kérded: “Utolsó tutaj?”

Virágok térdelnek, a dérrel
meggyötört kis-kedveseim,
egyenes én maradok itt,
én maradok a bajaimmal
ember, aki így is virít.

Szemeim előtt aranysárgán
mint az utolsó villamos,
elrohan sikoltva a nyár –
s már emlőd forró hegységére
fázva se vágyhatnék, anyám.

Téllel örvényes agyam csúcsán
mint a tiroli lavina,
támad egy irtó gondolat,
hallom a zúgást: meg kell adnod
csontodat, pompás húsodat.

Csúffá csak így tehet a sorsom,
szívem: a világ-zaklató
csak ott csúfol meg majd alul,
ha farsangol a kémiával,
s féreggé, fűvé boldogul.

Szerelemre, dalra erősnek
szült meg az Édes, jól van így:
pusztulok, de szép hogy vagyok.
Szívem nem tunyul, tündér-szépet
s rettenetest még mondhatok.

Veszélyes új mezőn én küzdök,
életem gondja az enyém,
s nem kérem senki könnyeit
fehér ingbe ha bebújtatnak
s elakadt karom tördelik.

Most még üthet a dér is, bírom,
hóbika is bömbölhet rám,
nem ront meg bú-baj, rágalom,
vérharmatos fejjel is izzó
égitestek közt álmodom.

Lelkem falán a gond sötétlik,

Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,

Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstbe szürkül,

Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,

A szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve

A régi,régi szerelem,
És szenvedélytelen, szeliden

Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor

Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,

Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajkaidra

Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy elhervadtál keblemen.
Hogy másnak senkije se voltál,

Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást

Szíved magába nem fogad.
Nem kéri tőlem soha vissza

Aranyos ifjúságodat.

Idő fénylett: vizek , égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.

A Semmi volt szívemben, ami Minden,
mert könnye átjut álmon, földi kincsen,
s a szépsége ráég a pillanatra,
melyben az Anyag önmagát siratja.

Megértettem: a Semmit írom én is,
a Nagy Szívet , mely vérzik, vérzik, vérzik,
fényben Időt: vizek , égboltok ősét ,
elmúlásokban Szépség örök őszét.

Ingott a nád , akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek , s a fényben Időt loptak
és sejtettem , hogy ők is elhagyottak.

S nem mindegy-e , - szólt tükörláng szememben -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége ,
nincs már tovább fenséges messzesége?!

Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében ,
hólelkű csendben pogány-szép imával ,
gyógyító Szépség méregpoharával.