Olyan némán suhannak, mint az évek,
álmatlan évek végtelen vizen.
Bátran vágnak az ismeretlen éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja senkisem.
Utolsó fény játszik a vizek árján,
estébe fúl a harmatos határ,
s föléjük, mint egy hamvadó szivárvány,
kitérő ívet húz a jégmadár.
Az egyiken egy asszony áll: alakja
az evezőre hajlik; szobra vonz.
A szél az ingét zászlóként ragadja.
És más ruhája nincs. A bőre bronz.
A másik késve küzd a fordulóban,
a partba vágta szédült homlokát,
de már magához tért s a hosszu sorban
siet megint az éj felé tovább.
Olyan némán suhannak, mint az évek.
Csak egy kiáltó jel száll: hosszu jaj -
s csüggedt kezed lassan kezembe téved
s remegve kérded: “Utolsó tutaj?”
