Idő fénylett: vizek , égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.
A Semmi volt szívemben, ami Minden,
mert könnye átjut álmon, földi kincsen,
s a szépsége ráég a pillanatra,
melyben az Anyag önmagát siratja.
Megértettem: a Semmit írom én is,
a Nagy Szívet , mely vérzik, vérzik, vérzik,
fényben Időt: vizek , égboltok ősét ,
elmúlásokban Szépség örök őszét.
Ingott a nád , akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek , s a fényben Időt loptak
és sejtettem , hogy ők is elhagyottak.
S nem mindegy-e , - szólt tükörláng szememben -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége ,
nincs már tovább fenséges messzesége?!
Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében ,
hólelkű csendben pogány-szép imával ,
gyógyító Szépség méregpoharával.
