Béke-sziget

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Elmúlt a nyár. Fák lombjain
könnycseppként ébred a holnap,
fém színű reggelek, ólom- nappalok
alig -fényt bitorolnak.
Avart markoló ujjakkal szél simítja homlokom,
fagyos érintésétől, hervadó csók pírja
ébred arcomon.
Holt levelek szállnak a négy égtáj felé
míg a szél hullám-karja
ernyedten aludni tér.
És a könnyektől nehéz ezerszínű levél
letérdepel a sárba,
eltiporva, megalázva ér
örök árnyékvilágba.

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!

Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.

Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.

E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.

Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.

Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...

Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.

(Dsida Jenő fordítása)

A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
- Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?...
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
- Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb - érzem - nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél...
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!...

Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?

Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.

Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
S olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.

Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.

Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.

Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a zápor és a szél.

S én futok, mint aki menekül,
Mint ki nem bírja ki egyedül,
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.

Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.

Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!

Engem a város karáma vár,
Te itt maradsz, őszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl nedves spongyáival.

Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.

Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.

A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha majd oroszlánt ont a zöld berek
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.

(Orbán Ottó fordítása)

Ismerős az út,
A park,
A járda és a pad.

Már voltam itt,
Időztem is.
De akkor más volt...
Más volt a nap,
Az emberek,
A gyerekek.
Más színe volt a fűnek,
A falevélnek,
És a könnynek...
Igen a könnyek,
Azok is mások voltak,
De a pad-
A pad, az ugyanaz.

Akkor mindent utáltam:
Az emberek álarcát,
A csókok fagyos csattogását,
És magamat...
Igen magamat; de nagyon.
Annyira, hogy könnyeztem
Azon a padon.

Most minden más.
Egyedül ülök,
De mégis más,
Mert tudom, hogy velem vagy,
A szívemben,
A lelkemben,
Mellettem... a jobbomon,
Képzeletben a padon.

Most mások a színek,
A sétáló emberek,
A játszadozó gyerekek.
Más a napsugár,
És más az ég is,
De más vagyok én is.

Ez az a pad...
De vajon biztos, hogy az?
Nem tudom, mert
Ha velem vagy,
Nincs hely, idő,
Nincs óra és perc,
Csak a pillanat.
A pillanat és minden pad
Ugyanaz.

Mit érdekel a pad?
Ne törd az agyad!
Csak a pillanat...
Igen a pillanat,
Amelyben benne vagy,
Amikor mellettem vagy,
Amikor égünk ketten
A szerelem tüzében,
Amikor ég a csókod az ajkamon,
Amikor hozzám simulsz, átölelsz...
Bárhol és bármely padon.

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esok jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a vén felhok elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az osz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég,
Kék füst száll, csöndes a vidék.

 
remeg a csönd - most
hangokra vágyik a lélek -
meglibbennek a nyárból
játékos
kergetőző képek:
a tenger meséi
a Hold mélázó miséje
a Nap égi zenéje -
szemed
szokatlan-gyöngéd fénye
kezed
sejtelmes-sóvár érintése...

ősz jön -
kifut a kikötő
utolsó hajója -

ringató estébe burkol
a pillanat
lágy takarója 

Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyû léptedet.

Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

Akkor egy pillanattá vált az idõ,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövõt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdõt,
hogy a szív ritmusa
tûrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklõ napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam...

Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz...

Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegõ idõ,
amikor mosolyogva mentél
a fénylõ tavaszon át
egy másik végtelenbe.

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.
 

  
Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...
 

 
- mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsőn lepörgő levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megőrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.
 

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.

   
Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...

Esti virágok
csöndben csukódnak,
udvar fénylik
mézsárga holdnak.

Némák a fák is,
levél se rebben,
tücskök beszélnek
szép őszi kertben.

Kút vize hallgat,
néha megloccsan,
bogárhad alszik
fázó bokorban.

Halkan harangoz
katángok szára:
-Hó hull fejünkre
majd nemsokára!
 

Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Emlékezéssel szívig megrakodva
a kinti gerlebúgást hallgatom.
Hamuvá hull a hitvány cigaretta.
Altató fény hull az ablakon.
Falak ellen nincs eszköz védelemre-
szívom a kéklő füstöt émelyegve,
szétfoszlik az, akár a tűnt öröm,
s szálanként hull, fogyatkozik reményem.
De tűrni kell most könny nélkül keményen.
S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.

„Durate, et vostmet rebus
Servate secundis.”
     (Vergilius)

Sem öröklét, sem gyémánt tudást
nem adhatok, boldogságot se békét,
s nem rejthetlek el biztos menedékként:
gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.

Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást
hoz majd jövőd, – én még élek, te élsz még, –
s ha férfiként érzed idők verését,
nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd.

De tudd: csábít, vagy taszít a jelen,
ellenállni sohsem reménytelen,
s bár bukjék, nyer az igaz gondolat.

A világ zsarnok? Te belül szabad vagy,
mit gondolj, írj, magad szabod magadnak,
– hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

(Tandori Dezső fordítása)

Lukács Hugónak küldöm

Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.

Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?

Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás hived
Soha tán nem is volna Néked.

Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sirásba fultan.
 

Menekülj, te szegény, most amikor
szőllők sárgára érett fürtjeivel
súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel
hagyd ott a mezőt és az erdőt,
bársonyos fáid és a bokrok
melyek alatt a kedvest ölelted
meghalnak most; a hajló nagy
fű ahová remegve csókra
terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt
és gyere a házak közé, a
városi fák hullása nem oly
veszejtő: csak az égre és a
tetőkre ne nézz! mert fáradt
Madonnák ülnek a házak fölött
és arcukról dől a szomorúság.

 
a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Nem hiszek a zöld tavasznak,
hisz mindig új nyarat ígér!
De mi haszna a rövid nyárnak,
ha nemsokára itt a tél?

Nem hiszek sem a reggelnek,
hisz mindig új napot jelez!
De mi haszna a fényes napnak,
ha nemsokára este lesz?

Nem hiszek a virágoknak,
kik varázsillatot ontanak!
Mert illatuk is meghal, mikor
szirmaik földre hullanak.

Nem hiszek a madaraknak,
kik fülembe súgják dalukat!
Mert dalaikat messze viszik
páncélba öltözött, zord havak.

Nem hiszek már a szavaknak,
hisz annyi mindent mondanak!
Egyetlen szó kell, mely inkább hallgat,
de mindörökre megmarad...
 

"A gondolat örök - amint megszületett, visszavonhatatlanul éli életét.

Gondoltál-e valaha arra, hogy valaki beleláthat a gondolataidba?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne veled, ha valaki tudomást szerezne minden titkos gondolatodról?

Gondoltál-e valaha arra, hová kerülnek azok a gondolatok, amelyeket nem mondasz ki és nem váltasz tettekre, melyekről - úgy hiszed -, rajtad kívül senki sem tudhat?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne a világgal, ha minden, de minden gondolatod - a szép és a jó, a kegyetlen és az irgalmatlan -, ami valaha eszedbe jutott, megvalósulna?

Gondoltál-e arra, hogy vannak helyes és vannak gonosz gondolatok, melyek - bár nem mondjuk ki és nem váltjuk valóra őket - saját életet élnek a világegyetem hatalmas körében?

Gondoltál-e arra, hogy az emberi gondolat a leghatalmasabb építő és romboló erő?

Gondoltál-e arra, hogy egyetlen egyben nincs különbség jó és rossz gondolat között? Tudod-e, hogy mindkettő visszavonhatatlan?

Tudod-e, hogy van Valaki, aki a visszavonhatatlan gondolatokat elgondolta és ez a Valaki te magad vagy, aki éppúgy örök, mint a gondolat, amelyet elgondoltál?"