Béke-sziget

Megérted az őszt… a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad…

Ne keltsétek fel az álmodókat,
amíg álmodnak, addig boldogok.
Foltozott
gúnyájuk királyi palást,
aranykalászt
ringat meg-sincs földjük.
Fölgyűlt
könnyük gyémánttá válik.
Az égig szikrázik
a földöntúli fény,
s az arany nagyot játszik
a kék ég ívén.
Robotos testünk
a szépség szobra,
ellopott lelkünk
a jóság csokra.
Füsttől mart hangjuk
orgonabúgás,
s márvány palotájukban
a rabszolgatartó
rongyos koldusként
száraz kenyérért kopog -
Ne keltsétek fel az álmodókat -
amíg álmodnak, addig boldogok!
 

Ahogy bennem születik
a szívverésed,
ahogy benned születik
a tévedésed,
ahogy kézzel kaparod
a szenvedésben lebegő
örömöd falát,
ahogy a vágyban teljes magadat
adod át
a reggeli fénynek,
ahogy a csendben
születő álmod
fel nem ébreszt,
ahogy a csendben
szerető hangod
el nem téveszt,

úgy legyek
benned, veled

összeférhetetlen,
úgy legyek mégis
sérthetetlen

Amíg az ősz a sziklavár
amíg a fecske visszajár
Csak addig élsz
csak addig élsz
amíg lerogy a gesztenye
parázs a forró avaron
amíg kihűl a tó vize
hal szeme szűkül kékül
a tó az őszben kifakul
és ringva jár a köd szelíd
kutyák ugatnak tépdesik
az ehetőt rossz lábbelit
szegény rokonok fölveszik
Csak addig élsz míg mondhatod
van házad és van asztalod
mögötted gumitalpú árny
hangodon sókristály sirály
az ablakodban rózsa ég
fehér üvegből vízpalást
hogy átöleld a tornyokat
hogy este betakard anyád -
Csak addig élsz míg van kivel

Házadból majd a zaj kiver
hideg tél fogja lábadat
fagy rángatja kabátodat
csókák röpítnek négy kerék
összeráz földdé légy derék
bogáncssűrű vezényszavak
csapdossák szíved Hófalak
Csak addig élsz míg bőrödet
fagy égeti az őrödet
a szégyen mint a hallgatás
húsodba kap a földbe ás
csak addig élsz
csak addig élsz
amíg e földön
míg a félsz
ott suttog minden hajnalon
ősz-vonaton sínhajlaton

a szíved bírja bírja még
a megnevezett kisdedé
akit karodban átölelsz
síkos az ősz
csak vele élsz

Itt-ott olykor már vörös cseppen
a lankadt, búsongó levélre,
de félig nyárban néz az ősz még
belenyugvón kék messzeségbe.

Ismerem ezt a belenyugvást.
Öröm mélyén is mindig bánat,
s tanít a vers /bár nem szeretnéd/:
akik várnak - azok se várnak.

Virágszemekben őszi könnycsepp,
majd tél-háborúk, nagykabátok,
fájdalmak, múlt, felsíró esők
forgatnak sötétlő világot...

Még érthetőt sem ért az ember,
csak szétszór fa- és kőkeresztet,
s tagadja: menekül a lélek.
Emlékezők sem emlékeznek

vagy emlékek egymásba marnak.
Csillag-jelek gyúlnak, s hiába.
Szépség, fényszívű Csillagisten,
mondd, jeleid senki sem látja?

Látják, de mégis megtagadják.
Miért? Tudom. És mégsem értem
az Embert, mélyre süllyedt álmát,
hitét az embertelenségben.

Jelek...a szekrény télre nyílón
mutatja még jó nagykabátom,
kint őszi nyár, egykedvű kékség,
s bent az utolsó jelet várom.

Jelezz, amíg tudsz, Csillagisten.
Nem hiszek ma már csak a Szépben,
e piros-dalú fájdalomban,
e gyönyörű menekülésben.

"Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.+

     (részlet)

Megérted az őszt… a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad…

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja -
már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek:
rád találnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?

Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi mit cipel,
csak éppen már nem bírja el

Egy szó, ami hirtelen, – szíven talál,
Elég, hogy összetörve némán félre állj.
A tengernyi gond közül
Nincs semmi jó.
Sorsod a hullámok közt vergődő hajó.
S mert a célodtól oly messze jársz,
Egy nap úgy döntesz, végleg kiszállsz,
Sose búcsúzz el!
Mert az éjszaka véget ér.
Újra eljön majd a hajnal,
Van ki vár, hogy visszatérj!
Mint a fű, a hó alól,
Tavasz felé.
Szabadon lélegezve tör a fény felé!
Te is úgy érzed, új élet vár.
Ha álmodozol hű maradtál.
Sose búcsúzz el,
Minden új nap egy új remény!
Van, hogy elveszítesz mindent,
Mégis élj a holnapért!
Sose búcsúzz el,
Mert az éjszaka véget ér.
Újra eljön majd a hajnal,
Van ki vár, hogy visszatérj!

Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,
ha csak ágaik labirintusába.

Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;
ámuljon rajta szemed;
kanyarogja végig a sok fura ágat,
hasadt, legyezős levelet.

Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:
segítenek az erőtlen ősznek
eltörögetni a bogáncsok és paréjok
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.

Nem látom én ezt, én heverőn heverek,
heverőn heverek hanyatt; –
piros tűit a függöny rácsán
beszúrja az alkonyi nap.

Az alkonyi nap, mely lankadatlan
tér vissza huszonnégy-órás
mindennapi kerülője végén,
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.

Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –
A szabadság bujtó láza után
én is, te is, valamennyiünk
érzi, mi az egyetlen tudomány.

Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út,
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.

Akinek a keskeny út se kell már,
és a kicsiny kapu se kell,
csak hanyatt fekszik heverőjén,
olykor kérdez, de sohase felel. –

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
– Érzelmes emlék készülődik,
sietve vágj a szavába.

Vágj a szavába sietve,
elnémuljon, mint a letorkolt
gyermek, ki oly szépen beszél,
hogy gyönge szivedbe markol.

 
Ma az ember úgy hányódik, mint a levél a vizen.
Hogy egyhelyben megülhetne, megállhatna? Nohiszen...
Búcsúzik attól, amit lát, száll, elhagyja otthonát,
táját, ízes ivóvizét, napos, homokos nyarát.

Ismerek itt minden embert, tudom a dombok nevét,
ismerem a hosszú őszök szépsugarú melegét,
itteni föld nyárja-napját, esőízű tavaszát,
irgalmatlan teleinek szép kékcsillagú fagyát.

E vidékek szegényeit szavaikkal szólítom,
sok súlyos gondjaik tűntét dalaikkal áhítom.
Kísérőm az életemben, pártfogóm, igaz tanúm,
örömömnek eredője, bánatokra jó szavúm:
szép, egyetlen anyanyelvem. Miatta nem megyek el.
Aki elmegy, dadogó lesz, soha már nem énekel.

Ti, örökké névtelenek, szép szakállas őseim,
számlálatlan századokon földbeköltözöttjeim,
riadalmas életűek (jól tudom: nem gazdagok!),
köszönöm nektek hogy ide, éppen ide hoztatok!

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,

sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.

Idő fénylett: vizek , égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.

A Semmi volt szívemben, ami Minden,
mert könnye átjut álmon, földi kincsen,
s a szépsége ráég a pillanatra,
melyben az Anyag önmagát siratja.

Megértettem: a Semmit írom én is,
a Nagy Szívet , mely vérzik, vérzik, vérzik,
fényben Időt: vizek , égboltok ősét ,
elmúlásokban Szépség örök őszét.

Ingott a nád , akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek , s a fényben Időt loptak
és sejtettem , hogy ők is elhagyottak.

S nem mindegy-e , - szólt tükörláng szememben -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége ,
nincs már tovább fenséges messzesége?!

Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében ,
hólelkű csendben pogány-szép imával ,
gyógyító Szépség méregpoharával.

Szeretni úgy... hogyan is?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...

Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet

Forróságok, lobbanások után szelíd
  mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
  a monoton ritmust? Ne még!
– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
  nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
 
E kettős képletű sors kísér, míg élek!
  Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
  forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
  beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
 
Tisztán élni magamért s az életért!
  A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
  Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
  Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.

A sűrű csend nyaldosta testünk
S megbontott habján át a csendnek,
Egybeszövődött a kezünk.
Vágytelt indájú tóvirágok
Törik meg így a tavak testét,
Mikor szívósan összefognak.
- Kocsid az udvart járta már,
Nem mertünk már egymásra nézni -
S olyan nehéz lett a szívünk,
Hogy lankadt újjunk szélylyel foszlott. -
Egyetlen szó sem volt elég szép,
Nem volt elég kérő kezem.
Ajkamról is lepergett vágyad,
Lepergett hajamról s nyakamról,
Mint őszi esőcsepp pereg
Egy bús levélről más levélre.
És halkan elfordúlva tőlem,
Legmélyebb mélyembe szerettél
S megcsókoltad kis gyermekem.
Így szórja szét az őszi szél
Százleplű sallangját a nyárnak,
Hogy elsimitson bucsúzóan
A nyílt nyarak tépett szívébe
Ékelt meztelen magvakon.

 
Együtt használtunk mindent: évszakokat, könyveket és zenét.
Kulcsot, teáscsészéket, kenyérkosarat, vásznakat, ágyat.
Közösen forgattuk, nyűttük ronggyá hozomány-szavainkat, gesztusainkat.
Betartottuk a házirendet. Egy volt a szó a tettel. Mindig kezet adtunk.

Beleszerettem télbe, nyárba, egy bécsi szeptettért rajongtam.
Térképekért, egy hegyifészekért, egy strandért és egy ágyért.
Kultuszt csináltam dátumokból, megszeghetetlen ígéretekben hittem,
istenítettem valamit, imádtam holmi semmiséget.

(- összehajtott újságot, hideg hamut, egy gyűrött cédulát)
nem féltem vallásomban, mert temploma az az ágy volt.

Láttam a tengert, és azt festettem, festettem szakadatlan.
Az erkélyemről integettem a népeknek, szomszédaimnak.

A kandalló tüzénél, biztos menedékben, valószínűtlen színe lett hajamnak.
Ha csengettek az ajtón, örömöm riadója volt az.

Nem téged - a világot
vesztettem el.

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

Úgy ötven évről nézhetni a Mostra.
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja
Vergődő, zűrös, mai életünket
S úgy látja, ahogy látni kellene:

Feltörni indult, tébolyos zene,
Lelkek nagy csődje, jövők szomjusága.
Be boldog lesz, ki majd messziről látja
S szól majd felőlük bölcsen, hidegen.

De ma szenvedünk mind-mind idelenn,
Magyarul pláne még különösebben,
Ki több jóságban, ki több őrületben,
De élni semmiképpen sem vidám.

Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni,

Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.

Szoktál-e néha meg-megállni,
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezer színű , szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem , neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni ,akinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt?
Nem ! Neked erre nincs időd!

És ha est botul a késő mára,
Készülni kell a számadásra,
Mérlegre tenni egész élted,
Tettél-e jót, láttál-e szépet,
És nincs más vágyad csupán ennyi:
Nem rohanni , csak embernek lenni,
hiszen már látod a temetőt!
De most már késő!....Nincs időd!

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni –
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.