Együtt használtunk mindent: évszakokat, könyveket és zenét.
Kulcsot, teáscsészéket, kenyérkosarat, vásznakat, ágyat.
Közösen forgattuk, nyűttük ronggyá hozomány-szavainkat, gesztusainkat.
Betartottuk a házirendet. Egy volt a szó a tettel. Mindig kezet adtunk.
Beleszerettem télbe, nyárba, egy bécsi szeptettért rajongtam.
Térképekért, egy hegyifészekért, egy strandért és egy ágyért.
Kultuszt csináltam dátumokból, megszeghetetlen ígéretekben hittem,
istenítettem valamit, imádtam holmi semmiséget.
(- összehajtott újságot, hideg hamut, egy gyűrött cédulát)
nem féltem vallásomban, mert temploma az az ágy volt.
Láttam a tengert, és azt festettem, festettem szakadatlan.
Az erkélyemről integettem a népeknek, szomszédaimnak.
A kandalló tüzénél, biztos menedékben, valószínűtlen színe lett hajamnak.
Ha csengettek az ajtón, örömöm riadója volt az.
Nem téged - a világot
vesztettem el.
