A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,
ha csak ágaik labirintusába.
Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;
ámuljon rajta szemed;
kanyarogja végig a sok fura ágat,
hasadt, legyezős levelet.
Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:
segítenek az erőtlen ősznek
eltörögetni a bogáncsok és paréjok
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.
Nem látom én ezt, én heverőn heverek,
heverőn heverek hanyatt; –
piros tűit a függöny rácsán
beszúrja az alkonyi nap.
Az alkonyi nap, mely lankadatlan
tér vissza huszonnégy-órás
mindennapi kerülője végén,
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.
Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –
A szabadság bujtó láza után
én is, te is, valamennyiünk
érzi, mi az egyetlen tudomány.
Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út,
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.
Akinek a keskeny út se kell már,
és a kicsiny kapu se kell,
csak hanyatt fekszik heverőjén,
olykor kérdez, de sohase felel. –
A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
– Érzelmes emlék készülődik,
sietve vágj a szavába.
Vágj a szavába sietve,
elnémuljon, mint a letorkolt
gyermek, ki oly szépen beszél,
hogy gyönge szivedbe markol.
