Menekülj, te szegény, most amikor
szőllők sárgára érett fürtjeivel
súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel
hagyd ott a mezőt és az erdőt,
bársonyos fáid és a bokrok
melyek alatt a kedvest ölelted
meghalnak most; a hajló nagy
fű ahová remegve csókra
terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt
és gyere a házak közé, a
városi fák hullása nem oly
veszejtő: csak az égre és a
tetőkre ne nézz! mert fáradt
Madonnák ülnek a házak fölött
és arcukról dől a szomorúság.
