Béke-sziget

https://www.youtube.com/watch?v=OgK_keIJq-4

1991 05 30 - 2009 01 28

Norbi

Élt 17 évet

Nyugodj békében !

"Elvitted a derűt, a fényt, a meleget.Csak egy sugarat hagytál az emlékedet"

A döntés a Tied volt, a bánat nekünk maradt...

:-(((

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszu ez,
Várni, várni, mig vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
Mignem valaki megdöbben,

Mig valaki föl nem ordit,
Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.

Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.

Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rámborul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.

És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.

Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,

És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,

S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
 

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.

"Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog."

(Kányádi Sándor)

Küzdj a máért, a holnapért
a szürke egymásutánért

Ásd ki magad a sárból
a halál sötét torkából

Folyó vize el ne nyeljen
ússz, ússz az árral is szemben

Bújj elő a romok alól
tépd ki magad a lángokból

Kitartásod messze érjen
ösztönöddel útra kéljen

Víz áztatta, szél tépázta
vándor lelked leigázva

Mégis mindig talpra állva
becsület rendjét szolgálva

Ha kell, hát szomjan és éhen
vagy pusztító betegségben

Izzasztó, véres verejtékkel
küzdj! Hisz míg élsz, küzdeni kell!

"Ne tégy semmit mások kárára, örülj mások szerencséjének, indítson meg az elesettek balsorsa, és mindig tartogass egy könnycseppet a szívedben az arra rászorulóknak... Ne feledd: emberhez méltóan kell élned, hogy méltó légy, e magas cím viselésére..."

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KIVÁNOK MINDENKINEK AKI LÁTOGATÁSÁVAL MEGTISZTELI A BLOGOMAT!

(Aranyvessző)

"Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje."

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.
 

Ne légy se víg, se szomorú,
A kedv: az égiháború.
Megjön, eláll. S csak az marad,
amit a perced átharap.

Pörgess parazsat, perecet.
Amíg fölérsz a meredek
úton, a bátyád szembefut.
Nyiss emléket, fakó kaput.

Anyád a küszöbön tanyáz,
levelektől hemzseg a ház;
kérleled, jöjjön már haza, -
suhog az utak atlasza.

A fényes szél, a téli, majd
Elhozza, mint az ünnepet.
Így járkál derűre ború.
Ne légy se víg, se szomorú.

A fájdalom bennem zúgón zokoghat,
Csitulhat is, de nem tud összetörni,
A lélekarc ha virul, vagy ha fonnyad.

Az arc kifejlett, nem tekint talányra,
De ráncot vet rá a nagy céltalanság,
Melyben járunk, csapongunk, esve-szállva.

Sárrá, porrá zuzódnak a göröngyök,
De életet, talajt adnak csiráknak,
A céljuk egy. - Betöltitek göröngyök!

Ha megtöretnék zajló életárban,
De tudnám, jobbak jönnek majd utánunk,
Ujjongnék (bár tört élet): Erre vártam!

Nem ennyit, de mindent vigan viselnék,
Ha életünk nagy vagy parányi kinja
Javitna rajtunk, s mondanám: ha elmék,

Ki bánja ezt, célom volt, arra törtem.
De hogy viseljem így az életet,
Eredmény nélkül, épen avagy törten?

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan, ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...

Itt lenn hevert az úton,
akinek volt barátja
és káros szenvedélye,
boldogtalan családja.
Mendegélt itt az úton,
láttam még az elébb.
Ellopta egy manó,
vagy egy fehércseléd.
Itt ment ezen az úton,
eltűnt az én királyom,
lefelé szállt pörögve
túl huszonhét határon.

Felgyúltak ott a lámpák,
amikor odaért:
kacagta, hogy a manó
nála is feketébb.

S amikor megébredtem,
a lelkemhez beszélt:
te jössz majd énutánam,
s én eljövök eléd.

Álomba lépsz, ha tűzbe lépsz.
Ha simogatnál parazsat,
Hiába hogy a lángnak élsz,
Majd híred-hamvad sem marad.

Körülölel, föld nem hagy el,
Körmöd hiába vájja fel,
Felszánthatod, úgysem ereszt,
Mert jól tudja, hogy az leszel.

Lenyom a súly, hegy rád borul,
Alatta gyémánttá lehetsz,
Kripta-mélyben a kincs te vagy,
Kínodból hűs forrást ereszt.

Vízcsepp, ha fut, szív nyit kaput.
Eltorzul majd, és megragyog.
Tanulható a tisztaság.
Hozzád érnek a csillagok.

Megtart az ég, csak tiszta légy.
De hol leszel, ha nem vagy itt?
S ott kit látsz majd, kivel leszel?
És kinek mondasz valamit?

Húz égi vágy, lenget az ág,
Felkap a szél. Röviden ints.
Ajtódon, amely itt marad,
Céltalan, reszkető kilincs.

Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.

A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,
fázó bárány módján a Napot lesem.
Lapokkal, levéllel halmos asztalom:
zsongó gyepem ágya csendesebb halom.

Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj, zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...

Ne várj tőlem semmit, távol jóbarát!
Ne lesd a poétát, tirannus világ!
Barlangba huzódott, sárkányokkal vív,
szökevénynek látszik, aki volt oly hív.

Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,
amit tőle várnak, sohse teszi azt.
Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?
Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,
mert engem az ősz kezd aranyozni már,
hervadt fa rozsdája, halálos arany,
kit ez a fény von be, annak este van.

Mint kit egy dús ünnep örömére rég
talpig aranyba vont az éh-szemü nép,
mezitelen állt ott, eleven szobor:
csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.

mintha apámat látnám, megijeszt
a szellem szunyókáló pislogása,
oly ébrenlét, mely annál rövidebb,
mennél kevesebb van már hátra,
 
s az évek annyival nőtt gyorsasága,
ahány üres nap vész el az alatt,
egyre kurtább a pálya, mintha másra
sem szültek volna, csak hogy belehalj,
 
s megutáld azt is, amit nem akarsz
abbahagyni, mint én most ezt a verset,
e szalmacséplést, hátha kihadar
a szó majd néhány pirosszemű percet,
 
amit csak folytatni lehet,
amiért mégis érdemes…

Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél
egyedül állok itt, akár az elátkozott
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki
miket tagjaim remegései kisérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém
összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.
Miért ily haragot tartó felettem az ég
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe
s látom nem kellhetek én már többé senkinek
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál
Hegyen találkozzál,
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, -
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe’
Hosszú megszokásba’
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irígyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
tedd, amit kell s ne bánd meg, bármit is tegyél,
parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Mért rí s ujjong ki-ki? Markában életének
kulcsa. Nézz szét: amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

Még mielőtt tovább mégy, önmagadba térj meg.
Ki legyűrte magát, az el sohase vesz,
annak mindenki már alattvalója lesz.

Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávít a kényszer.

Elbírtam én,amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó,csupa semmi!

Mert a magány,az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt,akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is,test is.

Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény -
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.

Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget
s ezt a túlsok ajándék-évet.

      Kit loptam én meg?
           Ki szenved énmiattam?
      Helyettem ki halt meg?

Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?

            És mit hagyok,
            ha meghalok?
            Tudatlanságot?
            Vagy amit mindig kerestem
            s amire vágyok:
            az igazságot?