Béke-sziget

Legegyszerűbb a szeretet. Kimondhatod,
teljesítheted. Megérkezni, majd otthon
lenni egy ölelésben. Elképzelni az éjszakain
ülve, hajnalban hogy vet majd árnyékot
homlokodon a szobor, mikor visszatérsz
onnan, ahol maradni akartál. Vagy hátralépni,
önmagamba. Mesélni valakinek, tánc közben
milyen szép vagyok, s miként múlt el az este.
Ahogy az idő múlni szokott. Ahogy lassan
senki másra, csak magamra gondolok.
Többet vállalni úgysem lehet. A kegyetlenség
később, mondják, jön magától. Megteremti
a helyzetet; leül, azt állítja, játszik. Most
épp azt, hogy nem beszél mellé, tessék:
hiszen mi vagyunk, akikre vigyázni kellett.

Nem örökre megyek, de nem jövök vissza.
Lábam tétován lép ismeretlen útra.
Mindent, ami voltam, vagy lennék, itt hagyok,
s más alakban, térben élem a holnapot.

Én leszek az idõ, meg a csönd, s a bánat,
én fogom lecsukni fekete pilládat,
én zöldülök majd ki májusban a fákban,
s én halok meg minden csöndes napnyugtában,
ott fehérlek majd a távoli ködökben,
ott illatozom, friss rózsaként kertedben,
pohár üvegfalán én leszek a pára,
s tõlem lesz szelídebb az este magánya,
harcba szállok érted, amikor csak kéred,
s véremmel pótolom majd kihulló véred;
a mindenség leszek - s mégsem leszek semmi.
S holnap, virradatra megtanulok sírni.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, –
Itt benn vár, – pihen.
– Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
– És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan – nagyranő.
– Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, – reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Nem fájt az öregség,-
tudtam: rendelve van,
hogy színét veszti majd a haj,
s az első szarkalábakat
majd ráncokká rajzolja át
a naptárban jelzett idő, - -
csak a naptárban, mert
énbennem egyre nő
világokkal a kapcsolat, -
s még elérek embert
és frissen nyílt virágokat...
Tükör mutatja csak az éveket,-
de időm sincs számolni és
siratni, ami elveszett...

Aztán most hirtelen
fáraszt a szó, -
fáraszt a könyv és fáj a szem,
alig lát át az üvegen, -
a lépés nehéz és bizonytalan, -
már félek attól, ami van,
vagy eljöhet, -
ijedten számolom az éveket:
olyan sok volt és oly kevés...
Nem baj a könny és szenvedés, -
visszahívnám a veszteségeket,
mert szép volt így iy a
napfény és a virágos kert...

Oh, add, Uram, hogy legyen még erőm:
kibírni azt, hogy nincs erőm...

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jótevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, a kert is, sírnak a fák
és lassan egyetlen szomorú remegés a világ:
így megyek egyre hajómon a különös tengeren át;
elengedem az evezőt, ragadj, hullám, amerre jólesik,
a magasból hallom a madarak csodálatos énekeit,
este lesz lassan, hajamba szállnak a csillagok,
virágos partra fektessetek, ha meghalok,
lombok alatt fogok feküdni, körülöttem dalolnak a lányok,
szőke hajukkal betakarnak, éneklik: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak homlokomon.
Mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.

Síró fuvalmak
zörgőn kavarnak
hűs éjszakára
port az avarnak
hantja alól.
Halovány árnyak
zokogni járnak
ravatalára
az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
s a szürke ágrul
a lomb lezördül
s egy volt világrul
mesét mesél.
Bús esti pírba
bámulok sírva
s a könny úgy gördül
szemembül, mint a
halott levél.

Mert minden sír ma
holt szegfű szirma
halott szerelmek
s mely dalaimra
borul, a dér.
És sír a fény is
a nap szemén is
könny könnyre dermed
és sírok én is.
Mert minden él
és minden elmegy.
 

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

A fákra most is hó tapad,
A szél hívó dalait zengi,
De a havas fenyők alatt
Már nem jön értem senki.

Végigjártam egy életet,
Már nem csábít el bármi,
Már nem hallgatok senki másra,
Múltból jövő csaló hívásra
Már nem megyek sétálni.

Kristályvirágfák csengnek,
A lombjuk már nem él.
A rügyek betemetve.
A szárnak nincsen nedve.
Halálos ez a tél.

  
Eljön  a nap, hogy többet nem leszek,
A könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
Sötét sorok örök csendjébe vész.
 
Néhanapján egy kéz értem kinyúl,
S zörgő lapjaimon váratlanul
Fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
S új életet kezd, ki felém hajolt.
 
Gomolygó századok fojtó ködöt
Lehellnek szét a holt sorok fölött:
Tartsátok lapjaim a fény felé
És lássátok rejtett vízjelét!
 
Holtan is élek, míg irgalma tart
A papirosnak s míg a fölkavart
Korok örvénye majdan elnyeli
Min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehellet a hideg ablakon,
Úgy sorvad el emlékem egy napon
S mint a porszem, mely sivatagba hull,
Az időbe veszek nyomtalanul.
 

 
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
A földön utra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Mig utjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.

(Kardos László fordítása)

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan" „bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

"Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből.
Hagyjatok teret egymásnak az együttlétben.
Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, mert a fák sem nőnek egymás árnyékában.
Adjatok egymásnak a kenyeretekből, de ne ugyanazt a szeletet egyétek.
Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.
Örüljetek és táncoljatok együtt, de időnként engedjétek egymást egyedül lenni.
Gondoljatok arra, hogy a lant húrjai is külön állnak, mégis ugyanaz a zene szól rajtuk."

Magamra öltöm bánatom,
földig ér, mert fáj nagyon,
alja kúszik a földön lent,
nagyon bő, így körbeleng.

Akár egy téli nagykabát,
teljesen elhagyja magát,
csak tán engem sohasem,
még akkor sem, ha leveszem.

De kell, hogy magamra öltsem,
hogy semmiségeim kitöltsem:
meztelen halálra fagynék -
s így halálom életre fogy még.

S mért bánatot, s nem örömet,
mert kutyaként csak bánatom követ
s a boldogság csak néhanap,
mire felölteném, elszalad.

"Lepergek néha az idõrõl,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidõzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj."

Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zugni fog kis templomban az ének
Havas karácsony s Úr-vacsora,
És rigmusos gyermekek jönnek.

S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
s hogy újból és fentujjongva akarjak.

Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.

Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömöt hintett.

De ha nem így lessz, az is mindegy.

Sírni volna kedvem!
Sírni és zokogni,
a bánatot kitombolni,
törni, zúzni az emléket,
a szívemből kiirtani.

Sírni volna kedvem!
Sírni s ordítani,
fájdalmam elzavarni,
kikergetni a világból,
s örökre elfeledni.

Sírni volna kedvem!
Sírni, de nevetve,
sikoltva s észt veszve,
kiröhögni a bánatot
mely lelkemet elvette.

Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk
Adj hálát érte, hogy még együtt vagyunk
Mert volt már pár utunk és sok mindent tudunk
De legfőképpen azt, hogy összetartozunk

Csak ahhoz kell most erő, hogy jó kedvünk legyen
Ígérem neked, ígérd meg nekem
Hogy bármi lesz velünk, bármennyit tévedünk
Mindig megbocsáthatunk, mert egymásért vagyunk

Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk
Adj hálát érte, hogy most még itt vagyunk
Mert volt már pár utunk és sok mindent tudunk
De legfőképpen azt, hogy összetartozunk

Te is tudod jól, hogy gyengék, törékenyek vagyunk
A szándékunk lehet jó és mégis hibázhatunk
Mert könnyű bántanunk egymást, vagy önmagunk
De nem hazudhatunk, mert egymásért vagyunk

És ha jönnek rossz idők, elbúcsúzhatunk
De ne hidd, hogy ettől már meg is változunk
Mert volt már pár utunk és sok mindent tudunk
És a legfőképpen azt, hogy összetartozunk

(dalszöveg)

Öreg fák alatt sétálunk a parkban,
Lágy szellő borzolja hajunk.
Napfény villann a tó vizén,
Arra visz utunk.

Fogod a kezem, erősen fogd el ne engedd.
Gyere álmodjunk.
Álmaink legyenek végtelenek,
Szerelmünkröl daloljon a madár sereg,
Sose feledjük a szép perceket.

A kispadon megpihenve,
Vállam öleled,
Szemembe nézel
Ajkad lágyan érinti ajkam,
A csodát adod nekem.

Mennyire szép.
Vagy nekem, ennyi elég.