Béke-sziget

I.

Úgy vártalak, virághullásnak,
Bús hervadásnak ünnepei!
Úgy vártalak, örök enyészet
Édes gondjának fellege...
Úgy vártalak... és itt vagy végre,
Van ami fásult lelkem tépje,
Hozsánna néked, elmulás!...

Az őszi fényt láttam először.
Bölcsőmre bús mosolyt vetett,
Akkor zizegtek halkan búcsut
A sárgult, hulló levelek,
Amikor még örök törvényed
Nem ismertem, változó élet...
Hozsánna néked, elmulás!...

Az örök halált ismerem csak.
Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem.
S ha elér a létezők vége,
Bús, őszi szél édes zenéje
Csengjen fülembe csendesen -
Hozsánna néked, elmulás!...

II.

Itt is olyan, olyan a nap sugára,
Mint messze, otthon: fényes, ragyogó.
Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára
És mégis vigan táncol a bohó.
Itt is olyan, olyan az én szivem még:
Hiú reménnyel mély sebet takar
S bár érzi jól az elmulás keservét,
Lemondani még nem bír, nem akar!...

"Azt hittem, hogy világ csudája vagy
őrjöngés, álom, nyíló végtelen
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem
nem vagyok, nem játszom, nem létezem
felhők fehérje a szemembe fagy...
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy
de annál sokkal fontosabb."

A verebek már nyugovóra tértek.
Fáradtan jön az ősz, a fák között
a lanyha esti szélben,
társtalan a magány, csendesedik az élet,
sejtként kering benne a lélek...
Az utcák egyszerre elhomályosulnak,
a tar fák tetején, a szirtek között
a hold kandikál.
A lanyha csendben suhanva oson utánam
őszi hangulatot idézve a homályos bánat...
Kis madár, vedlett ág, veletek teljes az élet,
könyörgöm, várlak titeket,
hisz nekem ti vagytok a rész,
az egészben, örökös nagy folytonosság,
ebben a nagy együttélésben.
A tűnő percek kiülnek gondverte homlokomra
arcomra ráncok gyülekeznek sort sorokra halmozva,
mint a had, - ne bántsátok őket,
- mert ki eddig óvta,
már akarja, szeretetébe zárva.
Egy veréb, zajos közelségből jött
fáradtan, messziről
- még idejében megmenekült, szárnyát ki
tárva,
ereszünkbe költözött és hosszan hallgatott,
- micsoda kötelék, - mi igazán boldoggá tett,
hisz valamit továbbadott!...
- Barátja vagyok! -

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,
Zsebre vágjuk majd a kezünk,
Kicsit túl vidámak leszünk?
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel,
S hogy mi legyen, majd dönteni kell,
Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,
Szerelemmel nézel-e még?
Nevetésed éppen elég,
Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,
Benne mind a nyári ruhák,
Nem emlékszik senki se ránk,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!

(dalszöveg)

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni..

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakot örökre bezárni,

csillagfényű éjszakára lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre,fényre,ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet ,sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Hol lenne jó? Talán olykor a télben ,
egy kis házban , kékálmú hóesésben ,
ha fenyőágak fehéret emelnek ,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban ,
szabad szabadban hinni a szavakban ,
ha piros vágyuk kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban ,
ha fénytükrében bólintó kalász van ,
s fecskeív int fent a felejtő égnek ,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben ,
a hegy hátán , már könnycsepp-ismerősen ,
szín-temetőben nézni lombot , árnyat ,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?

Hol lenne jó? Mindenütt , ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe ,
s holt ember helyett , az elképzelt Nincsben ,
Ember , múlandó , - s kicsit mégis isten…
 

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett,
Önmagammal harcoltam.

Én nem néztem a jót, a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam, hogy ocsmány a bűn, de
Ocsmányabb az, ki bűntelen.

Én kárhozott vagyok, ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes, hogy majd
Megbocsássanak neki.

Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt, kit az élet
Felitat küzdelemmel.

Szeretem, ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.

Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.

Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.
A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak,
Elébe szórva kincseit a nyárnak,
Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.
S íme, a nyárnak futó csapata
Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér.
Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte s egy levél
Félve, puhán fehér kezére hull.

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Mindenkinek kivánok meghitt, békés, méltóságteljes temetőlátogatást!

Miért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja szemed.

"S ha sírtam is, elbújva; - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon. "

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szívét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

"Ti mulattok s nem sejtitek,
engem szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok.
csak egy ,csak egy - hiányt."

akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

"Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog , és oly messze ,mint
fönt az a csillag ott."

Csillagra nem vágyunk.
Ha szép, hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

"tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny. "

(Faludy György fordítása)

"A szeretetnek három alkotóeleme van: az adni, az elfogadni tudás és a sebezhetőség. Ha valaki nem képes adni és elfogadni, nem tud szeretni, és aki szeret, a rövidre zárt, erőszakos megoldásokat is félreteszi. A szeretet leleményességét kellene megtanulnunk, s megvalósítani a mindennapjainkban. Mert bár az ember mindig a saját korát tartja a legszeretetlenebbnek, legelfásultabbnak és legidegenedettebbnek, a szeretet végtelenül hétköznapi dolog.
Nem feltűnő, nem látványos, nem a sikert középpontba állító, és az ezt istenítő korban talán ezért nem is lehet olyan népszerű. A mi korunkban sem az, melynek egyik legfőbb parancsa, hogy légy sikeres, rövidtávon és látványosan. Pedig a csak sikerből élni akaró élet végtelenül szegény emberileg. Nagyon könnyen összeroppan, és a kudarccal nem tud mit kezdeni. A szeretet el tudja viselni a kudarcot, és erőt tud adni az újrainduláshoz."
 

Szénfekete Pokolban
Vérvörösen izzik az a pont
Izzik
Meg kell hogy érintsem
Meg kell hogy nézzem
Látnom kell hogy értsem
Ha az Ördög nyelve is éppen
Ha az Ördögé ki kell hogy tépjem
Ha kitépik ott kell lennem
Ott kell lennem hogy végignézzem
Hogy lássam csúszva, térden
Ha kicsordul is a könnyem
Ha kicsordul és vérzem
Ha mennydörögnek is az Égben
És könyörögnek értem
Látni akarom
Mert nekem azt látnom kell

Nem tudom Neked adni a Napot
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a Napot Neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.

Nem tudom a Napot adni Neked,
De adom a szeretetem,
Ha fontos Neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.

A Napot Neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak Neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

Emlékeztek még, hogy ki voltam? -

Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.

Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, babár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.

Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!

S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:

ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.

Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.

Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam...

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidõnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipõt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezõkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mezõ zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség elõtt, egy idegen õszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

(Képes Géza fordítása)

Tele vagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.

Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha őrülök,
Őrülök mindhalálig.

Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.

Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.

Tudok, hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.

 
Mert hitt a virágokban,
a földben, az égben, a tengerben,
a fájdalomban, a régi szerelemben,
mert az életben tévedezett,

mert egyszerű volt és mohó,
és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
mert feláldozta magát a mágusoknak,

mert nem tudta bűnét,
se erényét, se éhségét, se bátorságát,
mert csúnyának látta magát,
és imádkozott a katedrálisokban,

mert a holdra figyelt,
az éjszakára a nyári mezőn,
eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
mert boldog volt nagyon,

mert lelke nyugalmas parcellákra
szabta az időt,
mert idegen volt itten,
mert hitt a csodákban,

az igazság szörnyetege egy napon
hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

mert szép volt,
mert elege volt

abból a világból, ahol az emberek
nem tudnak emberi nyelven szólni már.

(Pór Judit fordítása)