Béke-sziget

"Az ember olyan, mint a gyöngyhalász. Számtalanszor lemerül és keresi a gyöngyöt. De vajon hányszor találja meg? Hányszor merül hiába, hogy aztán üres kézzel jöjjön fel ismét? Fuldokolva, fogyó oxigénnel, reményvesztetten bukkan ismét a felszínre. Lemondana már, de nem képes rá. Valami vonzza őt a mélybe. Az igazgyöngy... Merül és merül, keres és kutat, eszméletvesztésig..."

Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.

Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
A tiédtől, ami az enyém,
Az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.

Ami az enyém, ha adnám is,
Mondom, el nem veheted.
Pedig akkor lenne az enyém,
Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed.
Hogy az kettőnkben közös lesz? Az.
Látod, még te adsz, ha elveszel,
És tőled kapok, ha elfogadod.

"A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet. Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket."

És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.

Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz szédítőket,
A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.

Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek.

És íme bevallom
önmagam takarom el önmagam
nem miattam hanem magamért
mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi senki se látja
és játssza együgyű játékait
önmagával önmagának.

Így élek én is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért
de sosem mutogatva magam a fórumokon.

Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
és nem szégyenkezem miatta.
Tudom jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja el barátaimat
nem felejtem el halottaimat
s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
ám legyen
csak arra kérlek benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.

I.

Olykor borús, magányos estén
Ellátogat hozzám a múlt,
Merengő szókkal újrafestvén
A kék eget, mely elborult.
Eszembe jut, mikor még nyár volt,
Vidám erdő, zengő liget,
Midőn szívem dalolva lángolt,
Lángoltak véle más szívek.
Ó, elhervadt szívem viránya!
Mikéntha fát a rengeteg,
Szintúgy körülvesz már a fránya,
Fázós öregség engemet.
Baráti fül, mint egykor régen
Nem hallja már, ha peng a lant.
Bús őszi köd borong az égen,
És hullt levél kereng alant.
De mért is bánjam én, hogy ősz lett,
S a vidor nyárnak vége lőn?
Hisz ujjam végre elidőzhet
Rímet kreálva bíbelőn.
Miért is háborogna lelkem?
Nem érte szomorú dolog.
Ha eddig másnak énekeltem,
Most csak magamnak dúdolok...

(részlet)

Köröttem apró lángok égnek;
barátok tán vagy lidércfények,
megannyi rejtélyes ígéret,
mely biztonságot vagy pusztulást jelent.
Csak várok.
S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.

"Hajnalodik.
Szeretem meglesni a hajnalt. Amolyan hatodik érzék működik bennem, amíg alszom: mint valami antenna, amely fölfogja az anyag üzenetét. Közelebb kerül hozzám a Föld, és közelebb kerülnek az égitestek. Elhelyezkedem a világban; elhelyezkedem az anyag megjelenési formái között; szolidaritást vállalok velük. Hajnalonként érzem, amint átfordul a Föld, hogy odatartson a Nap elé, hogy fölmutasson - mit tudom én, talán hogy dicsekedjék velem. Szeretem meglesni a hajnalt; szeretek fölébredni ilyenkor, hogy rajtakapjam azt a bizonyos hatodik érzéket; tudni, hogy utazom - utazom a Nap felé, három milliárd útitárssal. Szeretem a hajnalt.
Egy barátom mondta: a földi világ kicsinyített mása lett önmagának. Ez bizonyára azt jelenti, hogy nagy dolgok történnek a Földön. Az ember kicsinek érzi magát a nagyság árnyékában - a nagyságéban, melyet létrehoz. Ha szabad így mondanom: az ember felülről néz le önmagára."

(részlet)

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
Nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem,
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelid
vers-lelkek, viharos,
vadkorban tetteid.

S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszú ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyujtom tefeléd.

Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Meghalni könnyű
az élet egy nagy koncentrációs tábor
amit Isten a földön az embernek berendezett
és amit az ember az ember
megsemmisítő táborává továbbfejlesztett
Öngyilkosnak lenni annyi
mint az őrséget kijátszani
megszökni dezertálni az ottmaradtakon
a markunkba nevetni
Ebben a nagy életlágerben
a se-ki se-be a sem-előre sem-hátra
a felfüggesztett életeknek
e cudar világában ahol megvénülünk
anélkül hogy az idő előrehaladna…
itt tanultam meg, hogy a lázadás
ÉLETBEN MARADNI          
A nagy engedetlenség az hogy
végigéljük életünket
és a nagy alázat is egyúttal
amivel önmagunknak tartozunk
Az öngyilkosság egyetlen méltányolható
eszköze az élet
öngyilkosnak lenni annyi
mint az életet folytatni
naponta újrakezdeni
naponta újra élni
naponta újra meghalni

"Egyetlen bűnt sem követhet el az ember a földkerekségen, anélkül, hogy abból valahol szenvedés ne születnék."

"Aki szeretetben él, sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mint az, aki nem, és gyakran nagyon magas árat kell fizetnie érte. Sokszor a szeretet ahelyett, hogy megnyitná, kitárná a szívet, épp ellenkezőleg, inkább megbéklyózza azt. Hogy miért? Talán az ember attól fél, hogy a szeretet olyan, mint az étel, a víz vagy a pénz. Hogy jön majd valaki. Valaki, aki sokkal mohóbb, mint mi, és a szemünk láttára ragadja el. Ám a szeretet olyan, mint a levegő. Végtelen. Nem lehet darabokra szedni, majd zsebre tenni, dobozba dugni, vagy a kamrába téve őrizgetni. Nem lehet a szeretetet részleteiben szemlélni, hiszen mindig lesz olyasvalaki, aki valamiben jobb nálunk, s kinek a szeretete akkor, abban a helyzetben épp nagyobb, erősebb, mint a miénk.
Így árasztja el a világot az irigység démona. A félelem, hogy nem jutott számára elegendő szeretet, kicsinyessé teszi az embert. Kicsinyessé és erőszakossá. Minél inkább kapkod, vergődik utána, annál jobban fél, hogy elveszíti, hogy túl keveset kap belőle."

Mikor egy este otthon egyedül talál,
Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz.
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog,
és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza.
Mondd gondolsz e rám?
Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél,
órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád.
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza.
Imád az égbe, hallgatásod a földre száll.
Mondd gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
magadat a tükörben oly öregnek látod
Mondd gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod,
és napról napra árulod el titkaid másnak.
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
Te egyedül gömbölyödsz fészkedben.
Mond gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,
de legbensőbb titkaid nem érti új barátod.
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd tudod szép lesz újra minden,
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben.
Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek,
s madarak messzi Délről lassan hazatérnek.
S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el.
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés új reményt üzen.
Éhes madár a reggel az emlék megpihen
Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

"Hiányod fáj, mint levágott végtag helye -
Hogy fájhat annyira az, ami nincs?
Az ajtón, min többé soha nem lépsz be
Nem mozdul a kilincs"

(részlet)

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
Vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.

Egyszer így lenne jó.

"Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz holnap. Nincs egy pillanatnyi nyugta sem, mindig a következő pillanatra gondol, aztán az utána következőre. S így nem tudja élvezni a jelent."
 

 
A Tél opálos, apró tükrein
fáradtan merengő magány sajog,
reményt veszejtő kristályhidegben
dideregnek a néma csillagok.

Hullámhalálba dermedt szélsikolyt
őriz az árva, megrémült patak,
sápadt virágok jég-üvegbúrába
rejtik maradék boldogságukat.

Jégtükör rabja: madárdal-zene,
esőkoppanás, zápor illata,
de feltámadást ígér sugárzó
napmosollyal a Teremtő szava.
 

"Már nincs holnap,

Csak ennyi volt az élet,

Sirassatok csendesen,

Én a szivetekben élek."