Béke-sziget

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit otthonossá tett a hontalanság.

Áldott legyen az asszonyok között,
kinek lefokozás emeli rangját.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit a törvényes asszonynép kiátkoz.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki csupán társaságban magányos.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit végigmér a szállodai portás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonyok között félénk, esetlen,

áldott legyen az asszonyok között,
áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép

Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,

hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak

csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd

a vízen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!

Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét.
Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt.
Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első
pillanatává válnak valaminek.
Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk,
mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz.
S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak.
 

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyeg?
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan" „bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Fájdalomban érett ez a zápor,
végigsírta a haldokoló mezőt,
megcsókolta a szomjazó fákat,
ébresztette a néma temetőt.

Csendet ígért bölcsen az éjszaka,
álmoktól édes feloldozást,
szögek helyett fényes gyertyalángot,
Júdás kínjai helyett Szent Tamást.

Aztán hirtelen valami történt,
keserű korty lett a tiszta méz.
Tövisek közé zuhant a hajnal,
s a menekvő tenger visszanéz.

A partot faggatja üres szóval,
a válasz súlyától furcsán remeg,
a végső paranccsal elindul ismét,
mosolyát elrejtik a fellegek.

Nekem hiányoznak
a szavak,
a mosoly,
s arc, mi komoly.

Nekem hiányoznak
a vágyak,
és egy kéz,
s szem, mi engem néz.

Nekem hiányoznak
az utak,
az illat,
s gyönyör-pillanat.

Nekem hiányoznak
a hangok,
a csend is,
s kocogó konflis.

Nekem hiányoznak
a léptek,
a virág,
s az egész világ.

Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel   a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor  tüzével  simogat  a   Nap.

Ma nem tudom miért de, csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserbenhagyott a bizalom.

S ma fél évszázad  igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a  világot mi rám telepszik
csöndben tűrök ő  veszekszik.

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

Ma nem tudom mi történt velem
Ma át gondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.

A pillanat. A másodperc apró töredéke.
Egy pillanat tűnhet egy egész örökkévalóságnak.
Egy ember egész élete tűnhet egy pillanatnak.
A halál pillanata. Az örökkévalóság.
(... Egy perc az élet?)
Pillanatok az ember életéből.

Mire gondolsz, ha a legszebb
pillanatokat kell összegyűjtened az életedből?
Mire, ha a legborzalmasabbakat?
Mi az, ami csak egy pillanat volt,
de tisztán emlékszel rá?
Mi az, ami órák, napok, vagy évek,
de csak egy pillanatnak tűnt?

Érzed az idő múlását? Cammog, vagy rohan?
Egy helyben rezeg, mint egy szappanbuborék?
Pillanat, amely megismételhetetlen.
Pillanat, mely milliószor előfordult már....

Vagy megállt az idő? Változnak az idők?
Minden átalakul valami mássá,
vagy örök körforgás az egész?
Van idő, vagy az idő is csak tér?
Van-e rés a pillanatok között: "recés"-e az idő,
vagy folyamatosan összefolyó minden,
és nincsenek is pillanatok?
Az idő szubjektív kategória,
vagy objektív létező?

Pillanatok, érzések, tekintetek.
Szavak és hallgatások.

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer
A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,
A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...

S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer,
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...

S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,
Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
Be keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...

Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtót,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e percben.

Újra kellene kezdeni mindent,
a születéstől a halálig,
hogy isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
a szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni és emberi
legyél.

Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást,
amely vizet fakaszt megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.

                                       „Was wir suchten, fanden wir nicht”

                                                                                 (Wulf Kirsten)

 
Amit kerestünk, sehol sem leltük,
a kézből evő, szelíd mókust elnyelte a föld,
a nagyon olcsó boltról kiderült, hogy megszűnt,
a park legrégibb fáját kitörte a vihar,
a folyóparti sétányt elöntötte a víz,
amit kerestünk, sehol sem leltük,
hiába utaztunk északnak, hiába keltünk korán,
futottunk csomagokkal a hajnali buszhoz,
az óvárost pénz híján mégsem újítják fel,
a középkori udvarházban senki sem lakik,
kapuján rács van, ablakán deszka,
a koncert elmarad, nincs fieszta,
a köztéri órák tétlen állnak,
a híres utcán mindent szanálnak,
árujuk nem maradt, csak selejtjük,
amit kerestünk, sehol se leltük,
a sarki boltot, a szelíd mókust,
a házat, hol olcsón eladó must,
a parti sétányt, a hajnali buszt,
elnyel, eláraszt, bedeszkáz, kifoszt,
eresz alól leseprűzött fészkek,
agyagos morzsái az egésznek
és csak árnyak maradtak helyettük –
amit kerestünk, sehol se leltük.

Egy rongyszőnyeget szövök,
amióta élek.
Felszabdalt, felszeletelt,
csíkokra vágott
tarka nappalok,
sötét éjszakák,
színes ünnepek,
vasárnapok…
Évek, évtizedek gomolyáit
szőttem már bele
a mellyékbe,
mit az őseim vetettek fel.
Csattog az osztováta,
cikázik a vetélő jobbra-balra,
tekeredik a tekerőre
a vég…

Egy rongyszőnyeg
az életem.
Nem lesz belőle már perzsa
vagy finom szövet. Befejezem,
valamire még jó lesz talán…

Lábtörlő lesz
a pokol pitvarán.

Vizek fölött porezüst pára
szerelmem az arcod,
ellenem így nyered a harcod:
tűz szemem elől,
vergődő karom elől
fölszállsz a kék fák sudarára.
Mint a tolongó fény tenyeremből
ha bezárom:
elillansz te is észrevétlen,
legyőzöd minden akarásom,
s köröttem áradsz mégis, illatsáv vagy:
nyáralkonyi kertek
fáradt virágai meszeltek.
Nincs nyugovásom,
látom, látom, látom
szemedben verdesni a lelked,
s homlokodon világlani,
mint hóvirágot,
a mondhatatlan szomorúságot.

Nem keresem, a vers mit akarhat üzenni;
Hallgatom csak a ritmust, hogy ver benne a szív –
Vajon van-e neki?
Csillan-e napfény törtarany szavakon,
És dallama nárdusolaj-e fülembe?

Szólamait szinezi-e kíséret,
És mi a hangszerelés:
Főnévre csak a főnév, és az igére mindig ige?
Rím-e a ragrím?… Zönge a tompa?
S mondd, hol az alt, ha mekeg csak fennen az e?

Rejti-e szókép, mind, ami lélek,
Vagy csak úgy, egyenest, kiabálja feléd;
S rezdül-e húr a szívedbe’,
Bárha nem érted is azt, amiért?

És van-e lelke annak a képnek?
Nem csak üres metafóra? –
Lázálmok viziós viziója,
S nincs, amit állít, és nem sírnak benne miértek.

Fészekben, levelek közt megbúvó
Lel rád csak, s észrevételenül;
Ám ha te is keresed, megnémul, fut, menekül –
És ott marad csupaszon a közhely-mond’nivaló.

Mert balga a költő is, aki véli: gondolata milyen új.
Százmilliószor írták már azt mind le előtte –
Hogy lehetne akár egy verssor is csak övé?

Mégis… Több a hogyan, az akárhány százmilliónál
– Gén kell hozzá, ez biz’ igaz, a szívnek szemsugarából –,
S megszólalhat úgy ugyanaz, ahogyan soha még.

És már – látod? – nem ugyanaz. Most már a tiéd.

Nem akarok hát verssel semmit üzenni.
Szívdobogásom írom csak bele én,
Ritmusa majd maga mondja el: ahogyan;
S te megérzed, szárnyal-e szó tefeléd.

Elnézem ezt az esti képet,
az ablakunkból láthatót,
amennyi fény, amennyi évszak,
annyiezerszer megkapott;

amennyi hóra hajló reggel,
ezüstlő bevilágítás,
amennyi teleholdas éjjel,
annyiszor gyönyörűen más;

annyiszor volt időtlen arca
maga a városom nekem,
a legerősebb csillapító,
az itthon-vagyok-fegyelem;

amennyi rángó nyugtalan perc
s elérzékenyült nyugalom,
annyiszor menekült a lelkem
ahhoz ott túl az ablakon;

és most az őszeleji napban,
most hasít először belém,
hogy ezt és bármely kedves képet
ugyan még meddig őrzöm én;

és abban, aki tiszta, hosszú,
rajongó figyelem után
már tudja, olyan nagyon tudja
mennyi az elmúlt délután

hogy vesznek oda örök képek:
szobák, családok, városok...
Lehet már nem is ember őrzi –
az idő őrzi már a sok

itt összegyűlő kedvenc képet
a szemek ablaka mögött,
mint aki oda minden után,
mindnyájunk helyett visszajött.

Vándor, ha átvonulsz e tájon,
a harangszó csak akkor fájjon,
ha Istent s földjét – ezt az egyet,
valami folytán elfeledted.
 

Tudsz-e őrizni illatot,
Régi csókot, elszállt pillanatot,
Felszáradt könnyet, eltűnt álmot,
Elviselve a valóságot?

Tudsz-e őrizni örömöt,
Kezedben parazsat, öledben gyönyört,
Feledve múltad fájdalmait,
Lelkedben szerelmünk hamvait?

Tudsz-e őrizni fényeket,
Első ölelést, boldog perceket,
Szeretkezésünk apró titkait,
Távolodó léptek hangjait?

Tudsz-e őrizni álmokat,
Sötétben fényt, hívó hangomat,
Féltékeny sértést, bántásokat,
Meggondolatlan átkokat?

Elmentél, és itt hagytad,
Tükrömben arcod, árnyadat.
Egy befejezetlen ölelést.
A rólunk szóló szép mesét.

Elvitted a szivárvány színeit,
Méhed gyümölcstermő vágyait
És nem kérdezted meg soha tőlem:
Tudsz-e őrizni valamit belőlem?

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

 De jó egy kis kezet
a kezünkbe fogni
a karcsu ujjakra
szavakat lehelni
csókokat dadogni.
A finom ereken
mint kék tengereken
kábulásba veszve
elhajózni messze.
Sehol meg nem állni
folyton jönni, menni
végül partra szállni.
Végül megpihenni
rózsaszín szirteken
koráll-szigeteken
az éles körmökön
örök örömökön.
Ó, áldott asszonykéz
vágyak forralója
gondok altatója
izzó homlokomon
hűvös fehér pólya.
Drága élő bársony
te maradj a társam
örökre, örökre!
Mikor sírdogálok
könnyem te töröld le
te szoríts, marcangolj
ha lázad a vágyam
mikor valami fáj
te simogass lágyan.
S halottas órámon
bús szemfedő selyme
te hullj takarónak
megtört két szememre
elnémult szívemre.

Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt
mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél? S utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén.

Tudom, megérteni elég
a tartózkodást,
ha szíved tárt kapuján
belépni számomra még
mindig, ennyi idő után is
annyira nehéz...
hitetlennek tűnök
és önzőnek is, megértem,
de egész életemben
mindig ráfizettem
így vagy úgy, és soha semmit
nem kaptam ingyen -
úgy tanított az élet,
mindenért fizetni kell...
s tőlem ezt valahogy
mindig duplán várták el -
a "balek" és "naiv" jelzők
nem véletlen
árasztanak el...
valahogy egyszerűen
nem tudom már hinni,
hogy valaki egyszeriben
csak magamért tud
ennyire önzetlenül,
magát is feladva
szeretni.

Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,...
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.

Örökforgó ringlispil az élet,
ezer veszéllyel jár:
elkophatnak az erős láncok,
csődöt mondhat a cél,
kibillenhet az egyensúlyból, -
lehet bármi, ami az utadba áll...

Változunk, mindannyian Te is, én is
töröljük le egymás könnyeit,
kövessük azt,
ami megosztható mással,
szolgáljuk ingyen,
ha szegény is,
ha kell egy szál ingben,
egymásért erőről erőre,
ember,
a sors hordoz, forgat,
vezet, vigasztal, rángat,
csak a helyed
az élettered ne add fel,
míg az örök hajnal rád nem virrad!
- Így volt ez tegnap is,
így lesz ma is,
és így marad örökre is!...