Béke-sziget

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...

Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.

De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
mint győztes, öntudatos, vad ember,
mint akinek nincs veszteni valója,
s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
dobjon fel egészen az Ég ölébe!
Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
már külön nem létezel, csak együtt velem.
A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
a hajnali fénytörésben mindig látlak,
velem vagy, a kereszt terhét megosztva
fuldokló mosolyomba zárlak.
 
Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.

Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.

Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom…
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék…
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek…
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel

Ha csak egyetlen perced volna...
a Világra hogy néznél,
lelked mit dalolna,
Istenedtől mit kérnél,
szíved miért dobogna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
percedben hogy élnél,
birtokod mi volna,
örömmel hol időznél,
társad e percben ki volna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
szenvedéllyel mit tennél,
Istenséged mit alkotna,
szádban mit ízlelnél,
tested mire vágyna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
e percben Ki lennél,
a Fényben Kit látnál,
s ha még egyet hozzá tehetnél,
e toldott percért mit adnál?
Ha csak egyetlen újabb perced volna...

... mit választanál?

Amikor meg nem érdemlem,
Engem igazán akkor szeress,
Amikor bűnömet vétem,
Énrám igazán akkor nevess,
Amikor Lelkedet sértem,
Karoddal óvón akkor ölelj,
Amikor haragom érzem,
Akkor engedj igazán közel,
Amikor dühömet féled,
Szívem akkor vágy égőn Téged,
Távolodásom, ha érzed,
Láng akkor gyúl igazán Érted,

Amikor vérem túl heves,
Szíveddel féltőn akkor keress,
Mikor kegyelmem nem érzem,
Szükséged fájón ekkor tör rám,
Amikor meg nem érdemlem,
Szerelmed akkor kell igazán.
 

Szeretnék valamit tenni Érted,
valamit, ami olyan nagyon szép,
hogy benne a lelkemet megérzed,
mintha meztelen szívem érintenéd.

Szeretnék eljutni Hozzád,
mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,
s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,
ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz.

Szeretnék megpihenni Nálad,
csöndedbe takarózni békés rejtekeden,
s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,
gondos kezekkel hitesd el: ember nevem.

És én majd akarok valamit tenni Érted,
de hősként sorsod meg nem válthatom,
csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek,
mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs lótás-futás.
A lélek, felbátorodva,
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat a polcon,
talál még rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát ...
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítanám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érzem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremnek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

prológus

Szél járt egy teljes nyáron át
Zúgott a fűzfalomb felettem.
Én kihallgattam sóhaját,
S amit hallottam, versbe szedtem.

Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.

Mert szép vagyok.
És rejtelmesen hallgatok,
És átsűrítem csendes és hatalmas
Jelképeimbe teljes életed.
Végy észre végre. Foglalat vagyok:
Taníthatok és mindent adhatok,
S csak én vagyok, ki adhatok neked.

Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.

Lásd végre meg, hogy ágaim lehajtom,
S tunyán tenyészve tengek itt a parton,
Míg fölfeszíti sátorát a Dél.
De lombjaimban sorsok árnya lobban,
Akárcsak lent, az ismerős Folyóban,
Mely futva áll, és hangtalan beszél.

Nézz rám, és láss meg engem.
Láss, és gyönyörködj bennem.

Nézd a királyi nyárfák
Szeszélyes koronáját,
Amely villózva szökken a magasba,
S a földre foltos árnyakat terít;
A mentát és katángot,
Az égő kecskerángót
S a fűzfaágak nyelvfüzéreit.
Nézd, mily mohón nyalintanak az enyhe
Méz- és világűr-illatú szelekbe,
S hogy leng a szélben, hogy mereng az ág!
És nézd a nyüzsge komlót, hogy befonja!
Hogyan piroslik fönt a galagonya!
És hogy lobog a lóherevirág!
A szőke fürtű nyíreket is nézd meg,
Füleld, hogy zúgnak, zengenek, zenélnek,
Hogy súg, suhog és zsong körül a rét.
És ne feledd a kerge szúnyogoknak
Zenéjét se, ha őszi táncba fognak,
És hallgasd meg az éjszakák neszét.
Hajolj rá minden ágra és virágra.
Végy észre már, hogy ne lennék hiába.
Tapintsd ki minden rezdülésem,
S fond együvé, hogy rész legyen a rész;
És ismerj minden ízemben magadra,
Mert sok vagyok és százezer darabka,
De mégis egy és teljes és egész.

 
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Kellemes, és örömteli húsvéti

ünnepeket kivánok minden

idelátogatónak szeretettel,

Aranyvessző

- mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsőn lepörgő levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megőrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.

A percekből, amit a pillanat árnyalt,
átragyog valami éltető, szép erő,-
nem tükröz vissza semmit,- csak láttat,
látom magamban, ahogyan egyre nő...
Október van,-
az égő alkonyatban
minden háztető aranyból verve csillan,
gyémántport szórnak az ablakok;
felhők szélén sárkányvér vöröse lobban,
- én a négy fal között hallgatok.

Reggelente fény virágzik a falakon,
napjainknak régi ismerőse,- de már
csak langyot hoz és bánatot,
fénycsóvát dobva a régi temetőkre;
csordogál az ősz,-
az októberi ég még int néha kéken,
mosdik benne, majd sóhajt a Duna:
és a köd mögötte tűszúrásnyi éppen.
Mégsem fáj,-
(...pedig hiányzik a színarany,
ahogy kizuhan a Napból),-
mert őrzök egy múlhatatlan pillanatot,
úgy, mint gyémánt ha szemedbe ragyog,
mit gazdája napfénybe áztatott.
Túlélem hát az őszt, és most vidáman...-
...ugye tudod, hogy naponta meggyónlak,
mint boldogságot az esti imában...?

Hasonlat

A lepke – a bábból kiröppen,
hímes ruhája csupa pompa.
Egyet cikáz a fényözönben,
Egyszer megfürdik az örömben,
– Aztán petét rak a falombra.
Ezzel a küldetést betölti,
Szárnya törik és hímpora hull –
És mint minden más, ami földi,
eltűnik ő is nyomtalanul.

A perc – az órából kiválik
És betoppan a kis eretnek.
Tragédiák, örömek, álmok,
Megtérések, elkárhozások
A csöppnyi perc alatt születnek.
Oszt életet, halált, vagy átkot
És száz színes élet-riportot
– S a hatvanadik másodperc az
Ő sorsára teszi a pontot!

~¤~

Gondolat

A szálló perccel ki törődik?
A kis perc múlását ki bánja?
A szerelem, a csók, a mámor
A forró órákat kívánja.
A gyász az időt nem virrasztja,
Olyan mindegy a perc, vagy óra!
Hát nincs a földön senki ember,
Aki azt venné fontolóra,
Hogy szálló percet tékozolni
Vakmerő és bűnös kísérlet,
- Mert minden perc: lélegzetvétel,
Szívdobbanás, - perc is élet!

~¤~
 

Az utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...

A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...

A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...

A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...

És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.

Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.

A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.

Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?

S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...

Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.

Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.

Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.

Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjúságtól
s a nevetéstől.

És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam -
a kisdedet.

(Áprily Lajos fordítása)

Ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
szeme zöldje finom fátyol mögé
rejti majd szikrázó fényzuhatagát,
úgy, ahogy a lélek pásztázza
körül a bánat tájait,
és ott rejti majd el azt is,
amit lát; –
a világ s a boldogtalanság,
ha fájt, csak neki fájt...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
homloka derűje visszafogott
rajzán a veszélytelen hangulat
soha nem bont zászlót
jövőnek, múltnak,
s vele mulathat majd, – ha mulat, –
okos magányának biztos pátosza is...
s ha egyszer újra tanulja a mosolyt,
bölcsen ajkába harapja
összes tévedéseit.

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja,
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rádtalálnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Becézem bánatom,
Halk sóhaj benne,
Magamba zártan,
Öröm is lehetne.
Lehetne gyönyör,
Őrült szenvedély,
Mámorral átszövött éj.

Vad zsongás és
Halk zümmögés,
Amikor szívünk összeér.
Becézem bánatom
Halk sóhaj benne,
Gördülő könnyem,
A kezed törölte.

Azt akarom, hogy úgy szeress,
ahogy a költő szereti önnön
szomorú gondolatait.

Azt akarom, hogy társam légy,
mint a csillagok a holdnak.

Azt akarom, hogy úgy szeress,
mint nap melegét a virágok.

Azt akarom, hogy úgy emlékezzél,
mint pásztor emlékezik a zöld
rétre és az édesvízű csermelyekre.

Azt akarom, hogy legyen egy
utad hozzám, s ne verj engem
végtelen fájdalommal.

Azt akarom, hogy igazi fény legyél,
hatalmas szívemet perzselő láng,
örök zene.

Uram, te nyitottad szerelemre
szemem, s ne tegyél rögtön
vakká, de legyen ez a szerelem
mégis akaratod szerint.

Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik
s múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
már szakítottam rég veled,
nem is tudtad, hogy létezem,
és szakítottál rég velem,
elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt,
én jobbra el - te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
te érted ezt? A távozó
nem el, de feltűnik. Hahó,
hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj!
Isten hozott! Isten veled!
Isten veled! Isten hozott!
Futok tőled s hozzád futok,
s te tőlem énhozzám haladsz,
előlem is hozzám szaladsz -
ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.
Szerelem ez? Alighanem.