A percekből, amit a pillanat árnyalt,
átragyog valami éltető, szép erő,-
nem tükröz vissza semmit,- csak láttat,
látom magamban, ahogyan egyre nő...
Október van,-
az égő alkonyatban
minden háztető aranyból verve csillan,
gyémántport szórnak az ablakok;
felhők szélén sárkányvér vöröse lobban,
- én a négy fal között hallgatok.
Reggelente fény virágzik a falakon,
napjainknak régi ismerőse,- de már
csak langyot hoz és bánatot,
fénycsóvát dobva a régi temetőkre;
csordogál az ősz,-
az októberi ég még int néha kéken,
mosdik benne, majd sóhajt a Duna:
és a köd mögötte tűszúrásnyi éppen.
Mégsem fáj,-
(...pedig hiányzik a színarany,
ahogy kizuhan a Napból),-
mert őrzök egy múlhatatlan pillanatot,
úgy, mint gyémánt ha szemedbe ragyog,
mit gazdája napfénybe áztatott.
Túlélem hát az őszt, és most vidáman...-
...ugye tudod, hogy naponta meggyónlak,
mint boldogságot az esti imában...?
