Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom: virágnyilás:
egyszerből a sohába nyílni;
mert jól tudom már: gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.
Ládámba nézni, nos, ki mer?
A sors és a világ kicsinyben
Egyformán látható meg itt benn;
Csak ne álljatok túl közel!
Ide a szeretet gyertyája,
S a szerelem fáklyája kell.
A szín, lám, nem üres sosem:
Ott gyermeket hoznak be, kézen,
Fiú szökdelve jő, az ifjú szelesen,
A férfi küzd, bátran s mindenre készen.
Szerencsét próbál sorra mind:
Csakhogy a versenypálya keskeny:
Kocsi robog, kigyúl a tengely,
A hős előreront, a gyenge megtörik,
A hencegő szánalmasan bukik meg;
A bölcs elébe vág eszével sorra mindnek.
Hölgyek állnak a korláton kívül,
Szelíd szemek, finom kezecskék,
Hogy a győztes jutalmát megfizessék.
(Jékely Zoltán fordítása)
Nézd én a fájdalmak kerjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!
És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott szűz arcomon
mely már halovány mnt a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
A sűrű csend nyaldosta testünk
S megbontott habján át a csendnek,
Egybeszövődött a kezünk.
Vágytelt indájú tóvirágok
Törik meg így a tavak testét,
Mikor szívósan összefognak.
- Kocsid az udvart járta már,
Nem mertünk már egymásra nézni -
S olyan nehéz lett a szívünk,
Hogy lankadt újjunk szélylyel foszlott. -
Egyetlen szó sem volt elég szép,
Nem volt elég kérő kezem.
Ajkamról is lepergett vágyad,
Lepergett hajamról s nyakamról,
Mint őszi esőcsepp pereg
Egy bús levélről más levélre.
És halkan elfordúlva tőlem,
Legmélyebb mélyembe szerettél
S megcsókoltad kis gyermekem.
Így szórja szét az őszi szél
Százleplű sallangját a nyárnak,
Hogy elsimitson bucsúzóan
A nyílt nyarak tépett szívébe
Ékelt meztelen magvakon.
Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed fáradt, fénytelen.
Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -
mást tán be tudsz csapni,
ám engem nem.
Figyeled a tréfás, badar beszédet,
s együtt nevetsz a többivel,
én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,
mikor pillantásod a távolba réved el.
Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed zokog könnytelen.
Bántó torzképpé változik az arcod,
mely oly kedves nekem.
Szép, szép az álom,
hogy ezentúl mosolyogni fogsz
az egész világon,
de ezt nem érted soha meg,
mert hűtlen társad elárul:
a szemed.
Hiába mosolyog az ajkad,
ha elfojtott könnyeid
visszafolynak fájó szívedig,
hogy még jobban fájjon. . .
Jaj, csak a szemedből
bánatod hírnöke
nehogy kitaláljon!
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom ¬
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek . . . Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit! . . .
De mért ? . . . Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogit.
Ha ugy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt ¬
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyújtó pillanat! . . .
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szolok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó.
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől felek,
amiért élsz, és
amiért élek.
Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.
Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
s a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.
Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kivánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.
Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem,
mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.
Kicsiny vagyok, mint a porszem,
s az Atya megnevez engem,
s az Anya karján visz engem,
mert szomjat fakasztok benned a jóra,
mert éhet támasztok benned a jóra:
mert hiába hívtak téged a jóra.
A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld.
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa szeretet. -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Lábam alól, ha néha néha
EI is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút! -
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy
Egykor feledni birnám ezeket!.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Oh, hogy igy drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
.jpg)
Megkérdezted-e már
a hulló levelet,
hová viszi a szél, –
e néma lehellet?
A napsugarától
mért játszik a vízen;
a vándormadártól:
a távol mit izen?
Megkérdezted-e már
a gyermeki álmot,
honnan veszi vajon
a sok délibábot?
A büszke hegyi sast,
mért száll a légen át
s a bogárt: mért mássza
mindig az út porát?
Megkérdezted-e már
a hegyet mért magas?
s miért mély a meder,
mit a víz árja mos?
Miért sír a bánat,
a jókedv mért kacag,
mért nyíl a hóvirág
a hótakaró alatt?
és az is érdekes,
ha egyszer kérdezed,
mért szeretik egymást
ölni az emberek?
A hang mért viharzik
s miért terjed a féreg,
mért kap a legtöbbször
érdemtelen babért?
Megkérdezted-e már
hogyha nem volna fény,
akkor is csak lenne
árny, csillogás, sötét?
Ha nem volna férfi, –
ha nem volna asszony...
ha nem volna nappal,
vajh’ volna-e alkony?
Másra gondolj, másra
Ne a hiányra
Ne gondolj arra
Hogy ma is árva
Vagy - hiába várva
A társra
Jó szóra
Csókra
Ölelésre. Hogy szükséged van
Neked is szerető karokra...
Másra gondolj, másra
Gondolj a Napra
Ahogy ma is játssza
Veled a bújócskát
Hisz a felhőkön át
Is langyít a láng
Megvilágítva a
Nappal zeg-zugát...
Másra gondolj, másra
Gondolj a muzsika
Ringatására
Lágy ütemére
Telt zengésére
A csodás
Dallam-ár
Ölelésére...
Másra gondolj, másra
Gondolj a virágra
Hisz színbe, sziromba
Illatba, pompába
Neked öltözködik
Téged gyönyörködtet
Hogy néha
Szavad akadozva
Torkodban ragad
S elalél az ötlet
Hogy ecsettel vagy szóval
E szépséget
Megközelíthesd...
Másra gondolj, másra
A kis madárra
Szabadságára
Szelíd röptére
S a trillára, a
Halk csivogásra
Mely, mint karének
Hirdeti néked
Szépség s szabadság
A lélekben ébred
Másra gondolj, másra
Simogató szóra
S barátnőd arcára
A pírra
Melyet szeretet hajt a
Hajszálerekbe
Melegségével
Melengetve
Magányba tört szívedet
S szeretne
Néhány csepp mézet
Csorgatni a
Keserűségbe
Amit ma érzel...
Érzed?
Az élet
Lehet egyszerre
Keserű és édes...
Keserédes...
Másra gondolj, másra
Ne a bánatra
Múltra
Holnapra...
Gondolj a mára
Napra, zenére
Virágra, madárra
A jó barátra
S a Teremtőre
Ki nélkül semmi nem
Jöhetett létre
Ki mindezt teremtette
Bizonyára azért
Mert örömöt lelt benne...
Benned, bennük, benne,
Tibennetek
S ó, talán énbennem...
Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;
mert sápadt hangom mosolygássá
aranylik éjjel a szádon.
Szeretlek,
mert káromlásos, sajgó Istenhitem
hajnallá szépül, szivárványa
törik meg könnyeiden.
Szeretlek,
mert pogány gúnyom tiport minden csodán,
s te szád égő kelyhével nyújtod
legfájóbb úrvacsorám.
Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked…
Szeretlek,
mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,
mert betakarsz, s mert emlékeztetsz
egy szelíd elmúlásra.
Hallgatsz és titkolnád
fájdalmad, mi érintett -
egy kis halál a másiktól,
s a világod néma lett...
Szemed tükrét égetik
sós-keserű könnyek,
csalódott árnyaktól
sötétül a tekintet...
Mégis van oly könnycsepp,
mit érzőn észrevesznek,
mi nem múlhat nyomtalan,
csókkal felfedeznek...
puha kéz simítja el,
balzsam a száj és a kéz,
szerencsés a forró könnycsepp...
a szem csillagokba néz.
Fáj-e még néha az elmondhatatlan,
a perc, mely mohos, alja-nincs kútba zuhant,
mikor ébenfából faragott hangszerünk húrja
apró sikollyal és végleg elpattant?
Látod-e még néha önnön önmagunkat,
amint a púpos, kancsal bánat utánunk szaladt,
ezernél több-színű, frisskedvű életünkre támadt
és szemvillanás alatt megmérgezte azt?
Tudod-e még néha-néha felidézni arcom
és hiányzom-e vajon még neked… -
lásd, napjaim még tőled fahéj zamatúak
és éjszakám emlékeidtől dúsan fűszeres.
Hallod-e még néha a kérdést,
vajon motoz-e fejedben a hang, -
vagy csendesen, szelíden elsötétült,
elült szívedben a kongó bronzharang?
Megbocsátod-e hogy magam életedbe mártva
december tiszta csöndjében eléd tettem azt,
mi fakult napjaidat tűzbe hozta, - lángba,
mely úgy izzott tőle, mint a júliusi nap?
Érzed-e még néha az érzést,
amit azon a kába, késő-délutáni napon,
mikor a napsugár fáradtan, ferdén lecsúszott
a túloldalon álló hatalmas tűzfalon?
A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet."
Sohase mondd, hogy túlvagy már mindenen.
Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem.
Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát,
De sohase mondd, hogy nincs tovább.
Sohase mondd, hogy túlvagy már mindenen.
Nem jöhet új az életben hirtelen.
Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel,
A mindenen túl a minden jön el.
||: Sohase mondd, hogy vége,
Csak azt mondd, hogy ennyi megérte.
S ha megérte, jöhet egy pont,
Mit mondanod kell, ó, mondd! :||
Sohase mondd, hogy túlvagy már mindenen.
Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem.
Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát,
De sohase mondd, hogy nincs tovább.
(dalszöveg)
I.
Kevés dolog van,
mi tökéletesebb lehet,
mint
a magány.
II.
A magány
a legellentmondásosabb érzés:
felemelően gyönyörű és
letaglózóan fájó.
III.
A magány
csendes
csoda,
mely tartalmas,
talányos
(néha bár halálos)
Megszünt a tér: nincs "messze", nincsen "távol",
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.
Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...
Magányából az "én" és "te" kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő "Te meg én" világol;
értelmes egy velem együtt leszel: -
Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.
... nem tudlak megváltani,
csak elfogadni, dédelgetni,
úgy, ahogy vagy, magadért szeretni.
Itt van belül a jó és rossz kulcsa,
mi döntjük el magunkból kiindulva,
a képmásra visszamutat önnön ujja,
a zár egyforma, egyenlő az esély,
mi kell? - a jó, a rossz a cél,
melyért mindent megtesz az ember, s néha fél.
A végtelen valamennyi atomja,
az emlékezés összes foszlánya,
genetikánk minden variánsa
kevés hozzá, minden, mind kevés,
ami tőlem telik, az is oly csekély,
- lehetek, aki altatót mesél,
ki ruhádat naponta igazítja,
lehetek animusom szerető párja,
dédszülőm gondoskodó unokája,
... és még mi is? Mi is lehetnék?
Az isteni adományokból ha kaptam,
ezernyi formában, tudatlan
számolatlan, mégis ezernyi változatban
adhatom a mindennapokat,
nem ígérhetek jobb holnapokat,
sem gazdagabb, több magunkat.
Magadnak kell a boldogságot megtalálni,
csak segíthetek jó úton járni.
Nem tudlak, nem akarlak megváltani.
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...
(Babits Mihály fordítása)
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
Az utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...
A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.
Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
mégis, ha tartósan keresel, már
sajog a lelkem, valakit igen vár,
s epedve magamtól megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
röpke vonásod se bukkan elébem,
máskor meg napokig, nem kell akarnom,
érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
s tanácstalan ismét megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
magam sem értem, céltalan bolyongva,
hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
s küszöböd átlépve megkérdezem:
mi hozott el? Barátság - szerelem?
Életedért magamat nem kímélném,
nyugalmadért poklok tüzét se félném;
bár szívemet a hév el nem ragadja,
életed volnék, békéd - egy szavadra.
S tünődve ismét csak megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha mellemen parányi kezed töpreng,
valami nyugalom fátyla körülleng,
súlytalan álomnak tetszik halálom,
de fölébredek, magam itt találom,
s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
mi ez: barátság? Vagy már szerelem?
Amikor neked vallottam e verssel,
látnokok tiszta lelke nem lepett el;
észre se vettem a nagy ámulatban,
honnan a szó, rímére mint akadtam,
s miért hogy a végén megkérdezem:
mi ihletett? Barátság - szerelem?
(Kalász Márton fordítása)
