Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek bennem a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.
Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.
Nagy tévedés, ha azt hiszed,
Hogy mindent elbír a szíved,
Hogy mindent elbír a szíved.
Egy dobbanás csak és megáll,
A hajszának vége már,
A múlt, a remény tovaszáll...
Nagy tévedés, ha azt hiszed,
Keresztedet, csak elviszed.
Szerelem kell, sok jó barát,
Míg lelked az egekbe száll,
Míg lelked az egekbe száll.
Míg szeretsz, úgyis Égbe mész,
Világos van nincs sötét.
Szerelem nélkül egyre megy,
Hogy sötétben semmi se dereng!
Míg szeretsz, úgyis Égbe mész,
Fényárban semmi se sötét,
Szerelem nélkül vak az éj,
Szerelemtől, az Ég is - ég!
Szerelem nélkül vak az éj,
Szerelemtől az Ég is - ég!
"Minden féltett dolognál
jobban őrizd meg szívedet,
mert abból indul ki minden élet."
(Példabeszédek 4,23)
Minden szó, ami még kimondható,
most minden szó már mást jelent...
és szívből-szívbe adni volna jó
szépet, nagyot és végtelent;
boldog mosolyt, mely mindent elárul.
Megérezni s elmondani végre,
hogy mi vagyunk - hogy én és te -
a világ, s ha felnézünk az égre,
minden ott van egy lépésre
s szemünk nemcsak a felhőkig lát.
Szemünkkel szemekbe látni újra
s nem elfutni minden csoda
mellett, megállni és lelassulva
várni; s egy szó, egy kép hova
tűnik el, azt már érzi minden szív.
A szív tudja, a szív igazán lát,
tudja, milyen volt s mivé lett
az értelem, ki csak sejti a lét
igazát, mert minden élet
a szívből indul, s oda érkezik.
Ha úgy érzed, hogy egyedül vagy
És senki sem szeret,
Engedd meg, hogy veled legyek
És engedd meg, hogy szeresselek!
Szeretnélek szeretni,
Szeretnélek, de nem engeded;
Szeretnélek szeretni,
Engedd meg, hogy szeresselek!
Ha úgy érzed, hogy egyedül vagy
És senki nincs veled,
Engedd meg, hogy hozzád forduljak
S ne kelljen ellened!
Szeretnélek átölelni,
Átölelni, hogy megvédjelek;
Szeretnélek megvédeni,
Ha bántani készülnek az emberek.
Ha úgy érzed, hogy már messze vagy
S mindenki csak messzebb lehet,
Engedd meg, hogy közelebb lépjek,
Engedd meg, hogy szeresselek!
.jpg)
Ha sírni fogsz, majd sírok én is,
A könnyeket le nem tagadhatom.
Gondod, bánatod enyém is.
Ha majd nevetsz, nevetek én is,
Bár nem nevetnék, ámde mégis
Veled nevetek.
És, ha elhagysz, elhagylak én is,
Ha sírsz utánam,
Majd sírok én is.
Ha szeretnél
Átkarolnám tekinteted
Megcsókolnám mosolyod
Szemedbe szórnám szememet
Elmozdulnám mozdulatod
Ha szeretnél
Megfürödnék könnyeidben
Elringatnám szép álmodat
Dúdolnálak csendjeimben
És visszhangoznám hangodat
Ha szeretnél
Elvinném a nagyon rosszat
S elhoznám a nagyon szépet
Megszületnék százszor jobbnak
S angyaloknak festenélek
Ha szeretnél
Sütnék rád fényes-melegen
S melegedből hűtenélek
Vezetnélek ösvényeken
S ereimbe öntenélek
Ha szeretnél
Karjaimba gondolnálak
Mélyeimbe levinnélek
Tudatomba feltolnálak
S lennék minden szenvedélyed
Ha szeretnél
Fájdalmasan féltenélek
S félelmesen fájlalnálak
Valósággá mesélnélek
S nem hinnék a valóságnak
Ha szeretnél
Ha most kérdeznél,
elmondanám
Volt egyszer egy este
amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam
téged kereslek.
Fáztál,
és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy,
hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még
voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom,
illúzió volt minden
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor
mit éreztem éppen
Már nem karcolt több csíkot a bánat
az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még,
mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve
semmit sem találunk
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit
mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart:
a Meddig?
Ne mondj semmit még,
így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép:
mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt ... az éjszakánknak vége
S megkapod az életet,
az életért cserébe.
Most legyünk csendben,
mert ránk zuhant az ég
Felállni nem lesz könnyű,
hallgassunk
most még...
Játsszunk kedvest:
Könnyű léptű
Sóhajtalant!
Játsszunk szerelmest:
Rügyező kedvű
Gondtalant!
Játsszunk örömöt:
Felhőtlen homlokú
Derűt!
Játsszunk ünnepet:
Nem múló, örök
Öröműt!
Játsszunk életet:
Valóságosan
Igazit!
Játsszunk egymással:
Őszintén
Igazat!..
Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rámveti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem? Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba. A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre... Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek "bánatoddali". S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék. Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami, nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkos-írás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz.
apró, színes gyöngy
a betű,
a kiejtett hang,
s e gyöngyök sora
az a sok szép szó,
mit anyák, apák tanítnak,
s aranyszálra fűzve lesz
okos szavakból
egy lágy mondat,
mit gondosan alkotok,
benne fontos gondolat,
s te érted, ha mondom, és hallgatod,
s válasznak, mint ajándék te is átadod
saját kincsed, díszes gyöngysorod.
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: "Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
(Képes Géza fordítása)
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: "Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
(Képes Géza fordítása)
Nincs pénzem semmi, el tudna venni, nagylelkű gondolkodás.
Elveszett évek nyomában élek, nem érdekel semmi más.
Nincs pénzem, semmi, nőül fog venni, hízelgő a gondolat.
Nékem sincs semmi, de néhány penny, virágra mindig akad.
Amikor Indiába elútaztam, maga egy kosár orchidát kapott valakitől, emlékszik?
Igen, igen, emlékszem. Maga küldte? Nem volt benne levél.
Lett volna benne levél, de szégyelltem, és eltéptem.
És, mi volt abban a levélben?
Ki fog nevetni. Egy vers. Én írtam. Az volt, hogy:
Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el hogy szeretem.
Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.
Mivel hogy szív nélkül nincs élet mégsem
hozzátok el az ő szívét cserébe.
Orchideák, szines orchideák,
mondjátok el hogy szeretem.
Emlékszem, nyár volt, farsangi bál volt,
És aztán, nem láttam Önt.
Magához láncolt, utolsó tánc volt.
Elment, és nem is köszönt.
Most újra itt van, a karjaimban, többé el nem engedem.
Eltévedt emlék, megkésett vendég - csodát tesz, félek, velem.
Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el hogy szeretem.
Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.
Mivel hogy szív nélkül nincs élet mégsem
hozzátok el az ő szívét cserébe.
Orchideák, szines orchideák,
mondjátok el hogy szeretem.
Az Ön világa-az én világom...
Ezt mondta, akkor is Ön...
Ma sincs ez másképp, talán, csak játszom...
Én, mégis, megköszönöm.
Elsűlyedt dallam, merül fel halkan, indul a kedves felé...
Az én világom, az Ön világa...hulljon, hát, lába elé...
Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el hogy szeretem.
Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.
Mivel hogy szív nélkül nincs élet mégsem
hozzátok el az ő szívét cserébe.
Orchideák, szines orchideák,
mondjátok el hogy szeretem.
Mintha egy költő lelkében úsznék
Hogy újra látom magát. Van ilyen ötlet, fejemben húsz még,
Hogy újra látom magát. Mintha a múzsa kötélen húzna,
hogy újra indul felém.
Meg fogja látni, még komponálni fogok, egy szép napon én.
Ó, és mi lesz az?
Egy egészen újy dal lesz.
Arról fog szólni, hogy:
Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el hogy szeretem.
Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.
Mivel hogy szív nélkül nincs élet mégsem
hozzátok el az ő szívét cserébe.
Orchideák, szines orchideák,
mondjátok el hogy szeretem
https://www.youtube.com/watch?v=4yzND59v-jA
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?
A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.
Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.
És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.
Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.
Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben „hallgatott”.
Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.
Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.
És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.
Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.
De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.
Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.
Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.
Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!
(Keresztury Dezső fordítása)
Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.
Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét.
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.
Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.
Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?
Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.
Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.
Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.
Olyannak láss, amilyen valójában vagyok,
álmaidban kiszíneztél, nappal glóriát kapok;
én néha belebotlom e nagy fényességbe,
minden szavad - akár a Nap - nyújtózik az égre.
Titkom nincs, nem is volt, de ha lett is volna,
ma már mindenre jótékony, puha lepel hullna...
ne hagyd hát, hogy valaha is elfeledjelek Téged,
simulj körém, légy velem, add nekem a fényed, -
és csak játssz, játssz,... kérlek, játssz tovább,
ne vidd magaddal e szépséges, fénylő glóriát,
...álmaidban mindig ott legyek, ---
és igaznak, valódinak, egyetlennek láss.
Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
"Terülök! Terülök!" – szólt az asztalod.
Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…
Fáj-e még néha az elmondhatatlan,
a perc, mely mohos, alja-nincs kútba zuhant,
mikor ébenfából faragott hangszerünk húrja
apró sikollyal és végleg elpattant?
Látod-e még néha önnön önmagunkat,
amint a púpos, kancsal bánat utánunk szaladt,
ezernél több-színű, frisskedvű életünkre támadt
és szemvillanás alatt megmérgezte azt?
Tudod-e még néha-néha felidézni arcom
és hiányzom-e vajon még neked... -
lásd, napjaim még tőled fahéj zamatúak
és éjszakám emlékeidtől dúsan fűszeres.
Hallod-e még néha a kérdést,
vajon motoz-e fejedben a hang, -
vagy csendesen, szelíden elsötétült,
elült szívedben a kongó bronzharang?
Megbocsátod-e hogy magam életedbe mártva
december tiszta csöndjében eléd tettem azt,
mi fakult napjaidat tűzbe hozta, - lángba,
mely úgy izzott tőle, mint a júliusi nap?
Érzed-e még néha az érzést,
amit azon a kába, késő-délutáni napon,
mikor a napsugár fáradtan, ferdén lecsúszott
a túloldalon álló hatalmas tűzfalon?
