Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy született, mint még senki más:
könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.
Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki titán volt, ha törpének is látták,
s hegyeket akart mélybe hajtani.
Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki semmit se tett soha mégse, mégse,
csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.
Gondolok egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy halt meg, hogy juniusi éjen
hulló csillagok agyonzáporozták.
Elájulni, s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge.
És Tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, örjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta tudja.
Tudod hogy érted történnek mindenek -- mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, -- ég se zeng, -- föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; -- s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, -- s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a
lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg az ember apró vágyakkal él,
megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél -
tenyerében elférhet a tenger.
Zajtalan rezeg a levegő,
párája pattan, eloson,
oly hontalan szegény,
a semmiben lebegő –
nézd, nézd, nem akarom,
hogy ne fájjon szívem helyén
a kő.
Minden idő az arcomra ül,
mely félelem nélkül telik el,
minden más csak tolongva
gyűlik a szíven belül –
ezért sírni fogok, s félni kell,
ha vétlen fényed otthonomra
derül.
Hallgat a tompa döbbenet,
nem kérdezek, s nem felel,
hisz csak őrizni jöttem én
láthatatlan közeled –
úgy úsznék az égre fel
– mint fák közé a fény –
veled.
Kísérlek karöltve, szótlanul –
az álmokat te is szereted,
hadd gazdagodjak, én szegény,
hagyj egy kicsit józanul
- a kúrálhatatlan részeget -,
hadd legyek fent, s az erény
alul.
Minden rossz és kevés, ami van:
nézek feléd szikrázó szemmel –
végül kezdek valamit életemmel,
csak ne lennék ily önmagam –
fejemet két kézzel emelem fel,
s harminckét foggal harapom el
szavam.
behatolni a hangok
puha
páncéljába
mezítláb járni
a jókedv
játékos jégmezején
átitatódni
írástudatlan
istenekkel
végigsiklani
az ábrándok
szülőcsatornáján
nézni napról napra
hogy tollászkodik
a smaragd
tavasz
kidübörögni
otthonunkból
minden balsejtelmet
lehajolni a kőért
mert a miénk akar
lenni
megkóstolni
az áprilisi zápor
illatos zaját
megidézni orgona-zengéssel
a katedrálisok
kőfaragó-kórusát
vibrálni mint bőrünk
alatt a zenélő
Emlékezet
kitágulni mint friss
oxigéntől tüdőnkben
az erek
átszőni keresztül-kasul
a Földet mint
az ezeréves Gyökerek
Veled
Kint megremeg a nyárfaág;
És ablakomra koppan -
Úgy érzem most: a kerten át
Te jössz felém titokban.
A tóba csillag fénye hull,
S lent megdereng a mélyvíz.
Úgy érzem: kínom elcsitul,
S már megbékélek én is.
A hold szikrázik fényesen,
A felhő szerteszéled.
Úgy érzem: rád emlékezem
Mindig, amíg csak élek.
Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.
Ásómra támaszkodva töltöttem sok napom;
akadt munkám elég, alig volt alkalom,
hogy ne kellettem vón' valakinek –
sok volt a fiatal, de még több az öreg,
büszke vagyok, mert ez nem munka: hivatás,
és nem csinálja nálam jobban senki más;
ha kérdik, mi a dolgom, csak kihúzom magam,
s egyenes nyakkal mondom: a föld az én uram.
Kérdezték már, nem félek, hisz dolgom a halál,
de én senkit se bántok, s akire rátalál,
idekint nem maradhat, ha várja már a sír,
hát ne engem bántson, ki feledni nem bír,
nem döntök életről, halálról sohasem,
ásó, kapa kezemben, s csak a dolgom teszem,
az én „kuncsaftjaimnak” már úgyis vége van,
nekem nincs főnököm más: a föld az én uram.
Becsülettel szolgálok majd' ötven éve már,
s érzem, itt sompolyog köröttem a halál,
élezgeti kaszáját, jobbra-balra legyint,
előbb-utóbb, tudom, engem is megsuhint –
nem félek tőle jobban, mint bárki más teszi,
bízom az Úrban: ő adja, s el is veszi…
de lesz-e, ki eltemet, ha tényleg vége van,
s magához szólít engem a föld, az én uram?
Voltam szerelmes
és voltam magányos
voltam tölgyfa
voltam főnixmadár
álltam dermedten
a szépség hamvainál
Voltam kiáltás
és voltam a csend
voltam sötétség
kint és idebent
voltam szerelmes
és voltam magányos
voltam szelíd
s igen, voltam halálos
Voltam gazdag
s voltam nagyon szegény
voltam a sűrűjében
s az élet peremén
voltam boldog
voltam boldogtalan
de sosem találtam meg
az igazi utam
Mégis - ha megpróbálnál
kézen fogva vezetni
csukott szemmel is
tudnálak szeretni.
lehet-e újrakezdeni...
a tilalom és a véletlenek
borzongató örvényén átkelve
semmivé szűkíteni a teret
egyensúlyozni tekintetedáztatta
tegnapok között fekete kabátban
sértődékenyen
s eljutni oda ahol te vagy
az utolsó - az egyetlen
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hínár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irigy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
Megint itt jársz, vagy csak hiányod recseg?
Ha itt vagy, akkor jól van,
Úgyis régóta kerestelek...
Vagy valamilyen mérhetetlen nagyot
Tehozzád hasonlóan
Várok, egyszer csendben meghalok:
A gyertya csonkja a sötétbe csobban,
Formát jár alakomban,
Mert szíveddel látok csak jobban.
Tied a szemembe villan s meghajol;
Enyém csak valahol van.
Keresel... Kereslek... Így van jól.
Nem kell a szótlan ellenvetés,
Nem kell a szó, ha csak megvetés,
Nem kell a bánat, megköszönöm,
Nem kell a megszokott halk közöny.
Nem kell a nyár és nem kell a tél,
Nem kell a vád, az önző szeszély,
Nem kell a fájó bús gondolat,
A Holnapig tán a Ma megmarad.
Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.
Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám
vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám
úgy legyen
A Hold ezüst szárnyakon úszott a dombok felett.
Két tenyeremmel úgy hintem, magunk köré a tűzet, ahogy
te meríted hajnalokon kutunkból a friss vizet.
Harmatban fürdesz, a szél széthordja tested jázminillatát
miközben hozzád száll énekem, s lélegzetem cirógatja tested.
Szeretlek s te szeretsz engem, szép nászfibulás arcvonásaid
beleszövődnek a tájba és elvarázsolják szívem.
Nem szólsz, csak mosolyogsz. Így jössz közel arcomhoz,
hogy együtt nevezzük meg az örököt.
Már nem kell szégyenkeznünk az előtt, Aki láthatatlan
mibennünk s Aki beszél általunk.
Tökéletesen áttetszők vagyunk a hajnal első fénysugarában
távolban a harangok felélednek ólomágyaikban
az Úr Szelleme ott kotlik futómuskátlis portánk felett
homlokunkon mirtuszból font tiara
elszakíthatatlan égi aranyfonálon függ az életünk
rábízzuk magunkat a Szerelem hatóerejére.
Mikor jöttél, én már senkit se vártam,
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz,
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz,
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;
az ablakon buktál be, mint a napfény,
az üveg megpendült, de nem törött el,
befűtöttél meztelen köldököddel,
fogad zománcával megterítettél;
azóta úgy élek, mint egy királyfi,
varázslatod valósággá fogadtam,
kincseim köldöködben és fogadban,
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni;
velem maradtál, - történjék akármi,
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.
Távolról úgy látszott, mintha az égbolt simulna
a hegyek hátára, lábait a völgy ölelné magához.
A Nap bár elbújt a hegygerincen alvó fák közé,
búcsú sugaraiból ezerszínű, csodaszép palástot
terített a Földre. Ott álltunk, Te meg én, néztük
a távolt, miközben vállunkra terítette szárnyait
az este. Álltunk csendben egymás mellett, nem
érintettél, én se Téged. Most pihentek vágyaink.
Csak lelkünk simult egybe, álmaink ölelkeztek
a végtelenben, túl minden határon. Lábunk alól
az út messzire futott kanyarogva. Át a völgyön,
túl a hegyek csipkézte látóhatáron, s bizonnyal
egy másik völgyön s hegyeken át a végtelenbe
talán. Hiszen a hegyek után mindig síkság jön,
s aztán megint hegyek, végül végtelen tengerek.
Akárcsak létünk. Bánatra öröm, s aztán könny.
Távoli kis templom harangjának hangjait hozta
az esti szellő felénk. Különös dallamot zenélt!
E dallam épphogy hozzánk ért, futott is tovább,
a dombon át, s nekünk megint a csend beszélt.
Egy pillanat volt csupán ez az egész. És mégis,
mintha mindöröktől s mindörökkön tartott volna.
Talán csak a vágyak s az álmok jártak bennünk
násztáncot, s vált időtlenné tegnap, ma, holnap.
Mintha mindörökké élne s mindörökké tartana
így bennünket a létbe, s mindig így állnánk ott,
egybesimulva egymás mellett, mint miképpen
ott távol, égbolt simul a kéklő hegyek hátához.
...amikor szívhez szól a dal,
de nem érzem, és elmúlik hamar,
hirtelen a szép pillanat;
s mikor nappal száll az álom
fejemre, és nézem - de nem látom -
a múltat, a jövőt, magamat.
...amikor keresel engem
az üres szobában és a csendben,
megbújok gyorsan két kezem mögött;
s mikor lopva körbe nézel
és meg-megsimítasz puha kézzel,
akkor én lassan, mélán előjövök.
Öt percre nem gondoltam rád. Be jó
volt, istenem,
öt percre tőrdöféstelen
lélekzenem!
Öt percre nem gondoltam rád. Milyen
meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,
lazult a szorító marok, megállt
a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.
A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?
Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb, ahogy
megint zuhog,
csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!
Csendre vágyunk, melegségre,
s csendben várunk az estére,
hogy majd a négyes gyertyafényben
élet születik a reményben.
Arcunk sima, rezzenetlen,
s mosoly repül az üzenetben,
halkan suhanva szerte a tájon,
hogy a szép még szebbé váljon.
Szeretve lentről felemelnek,
és csak szeretetből követelnek,
mert örülnek, hogy szerethetnek,
s hogy teret adnak a szeretetnek.
Kedves kezünk egymásba olvad,
szép a ma, s még szebb lesz a holnap,
csodák mennek végbe az éjben:
élet születik a reményben.
Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.
Csend. Döbbentő magány.
Fázik a lelkem: valaki vár.
Várok és fázom, fázom és várok,
félek, remegek: szeretek, szeretek.
Fehér sikolyok, kipirult arcok
kiáltják feléd: nem lehetsz enyém.
Sírok és nevetek: szeretlek, szeretlek!
Suttogom elhalva: akarlak, örökre!
Vess meg, de ne szeress,
csak fogd meg a kezemet.
Bocsáss meg: szeretlek, nagyon, nagyon.
