Béke-sziget

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé...

Nem látta rózsásnak az életet
hát festett szürke gyöngyház-képeket:
aszott göröngyöt, vértelen ködöt,
lapos homályt a dúlt sövény fölött
s vásznán a füstszegélyű alkonyat
fakó halottaságyon dőlt hanyatt.

Egy-két kórót erőlködött a táj
és sosem volt együtt a birkanyáj;
visszhang-riasztó bégetés, talán
egy kos meredt a kép baloldalán
vagy elszórt bot mutatta s árva kés
hogy volt itt hajdan élet és ütés.

És szürke volt a vigalom s a gyász,
a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz,
a nyúlós csönd, a csöndes dinamit,
a vágy, a vétség, a gyanú, a hit -
és addig mélyült szürke ecsete
ameddig képtelen a fekete.

Egyszer csak eltűnt és elhallgatott.
Hosszú idő múlt el, míg jelt adott:
hatalmas vászon, barna őszi domb,
hervatag lomb, a vízen komp, kolomp,
lombon madár, a kompon emberek
s a kolompszóra csorda lépeget -

Beszédes élmény! szép! titoktalan!
illata, színe, hangja, íze van!
- Miért e lárma? mit jelent? s kinek?
mit foltoznak az ordító szinek?
S ha tán vásznadról símaság csahol,
hol van a gyöngyház csend tilalma, hol?

- A gyöngyház csend? - A lassú válaszon
nem érzik át se gúny, se fájdalom.
- A mélység csendje - nincs. A semmi sincs.
A rádakasztott fény felé tekints.
Élünk, s a felszin síma és adott.
- Boldog vagy? - kérdem. Bólint. - Láthatod.

 
a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Félig sem szerelem,
Amit játszottál te velem.
De ha elhittem, akkor elhittem!
Mire jó, mit szégyelem

Nem volt nagy szerepem,
De hogy volt, azt nem feledem!
Mert a boldogság - jobb, ha megtudják -
Nem ilyen!

Gyülöljem tán a nap fényét,
Mert mást is ér sugár?
Öljem meg tán az emlékét,
Mert mást kisér ma már?

Félig sem szerelem,
Amit játszottál te velem.
De ha elhittem, akkor elhittem!
Mire jó, mit szégyelem?

Nem volt nagy szerepem,
De hogy volt, azt nem feledem!
Mert a boldogság - jobb, ha megtudják -
Nem ilyen!

Gyülöljem tán a nap fényét,
Mert mást is ér sugár?
Öljem meg tán az emlékét,
Mert mást kisér ma már?

Félig sem szerelem!
Téged nem bántlak sohasem!
Hiszen bármint volt,
Kicsit jó is volt nekem.

Félig sem szerelem!
Hiszen bármint volt,
Kicsit jó is volt nekem.

Gyülöljem tán a nap fényét,
Mert mást is ér sugár?
Öljem meg tán az emlékét,
Mert mást kisér ma már?

Félig sem szerelem!
Téged nem bántlak sohasem!
Hiszen bármint volt,
Kicsit jó is volt nekem.

(dalszöveg)

 
Tekinteted ragyog, akárcsak
A kékzománcos ég,
A hangot úgy olvasztja szájad,
Mint gyöngéd csók ízét.

Ha hallgatom bűvös beszéded,
Ha szemed rám tapad,
Odadnám ezt a harci éket:
Jó grúz acélomat.

Mert ennek is szép csillogása,
S ha édes hangja kél,
A lélek borzad össze fázva,
S a szívben forr a vér.

De ádáz, véres harci élet,
Már nem hív engemet,
Mióta hallom lágy beszéded,
És rám tapad szemed.

(Fodor András  fordítása)

Lassan megnyugszom én is.
Nehéznek látszott.

...Kosárlabdához termetemből
egy-két centi mindig hibázott.

Kevés volt szekszepilem,
hajam, hogy kontyba tűzzem,
és karórára, kardigánra
nem futotta pénzem.

Férjhez is későn vittek -
"női bájom" hiányzott.
Nem vittek, de
fecsegtek
az erényről
sok szóvirágot.

A rádió örömről
szavalt
és suttogott...
Nekem örömből
elég sosem jutott.

Nem jutott elég március,
elég hóolvadás,
és a Lenin úton
a harminchetedik lakás.

Akár kiégett föld
a záport -
a leplezetlen igazságot vártam -
mindig hibázott.

Ó, tettek és szavak
örökös ostoba vitája!
Olyan ez, mint a romlás -
akit behálóz, mélybe rántja.

Vagy gyökérre csap, mint a fejsze,
nyomában lelkek - roncsok...

Lassan megnyugszom én is.
Már választottam, merre tartsak.

A reggelben csak reggelt látok,
alkonyatot az alkonyatban...
lelkünk, mint az atom -
felbonthatatlan.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom.
De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel,
néha hosszan hagytam kicsöngeni,
máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon,
más veszi fel. És talán jobb is volt ez így,
mert mit is mondhattam volna ennyi idő
után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően,
hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar,
aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte
dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt
lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az,
amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit
én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta,
(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell,
és sokszor megbántam már a gyávaságom.
A telefon pedig csak csöngött, és néha már
azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy
talán meghaltál, vagy talán megházasodtál,
ami szinte ugyanaz, mert mindenben van
valami időtényező, amely szerint lehet két évig
várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,
mert fárad az emberi akarat is, és
nemcsak az ész, a szív is öregszik.
Kissé zavart céltudatosságod és
absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt –
meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen
ez vigasztal: én, aki végig botladoztam
életem, talán tőled kapom meg
a feloldozást. Mert világok omlottak bennem
össze, és persze épültek újak is,
nehéz lesz ott majd elmondani mindent,
veled szemben ülve két szünet között,
mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek?
De mégis – talán sokat. Talán mindent.
Nem is Yorick, talán csak Hamlet.
(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni,
és mégis boldoggá tesz ez a reszketés,
ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd,
két évnyi önkéntes rabság után –
ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer
ültünk egymással szemben egy étteremben,
talán (már megint talán?) férfiasabb voltál
a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz,
és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok,
szeretném, ha néha csak rám figyelnél,
és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet
nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?)
és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán,
mert ring, ring még a tenger rendületlenül.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem-
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.

Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)

Kopognék ajtódon alázatosan.
Az ajtód sem lelem.
Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon.
Az mind csukva nekem.

Hozzád az utat sem találom,
mondják, itt rejtezel
a fűben, fában s kék gyümölcsben -
lakod ki nyitja fel?

Nyitom, töröm, veszem a számhoz,
mi kezembe kerül
s elejtem és - ha volna merszem
felsírnék gyermekül.

Őszen maholnap, ritka hajjal
játszom, feszegetem
a titkod - dörrenne, mint bomba!
Az sincs, veszedelem.

Csak rend, fegyelem van, sivárság,
mint a börtönben, mint
a rácsos, párnázott cellában,
hol az őrült kering.

Napok és csillagok és holdak
és dongva le-leszállt
üstökösök vigyázzák bennem
az örök éjszakát.

 Merre tart az életem, és ki viszi magával?
És miért teszem mindig azt, amit nem akarok?
Milyen sors sodor magával a vakhomályban?
S a titkos erő, mely vezet, az is én vagyok?

Sorsomnak értelme van, s formára jól szabott,
Életem célirányos - kimérve pontosan,
De döntéseim csupán pontatlan vázlatok
Tetteimről, s aki vagyok - dehogyis én magam.

Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek.
S tökéletlen vagyok, abban, mit eltökéltem.
Öröm és bánat más, mint amit érezhetek.
Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.

Ki vagyok, Uram, füstödben és sötétedben?
És lelkemen kívül milyen lélek lelkesít még?
Miért sugalltál sejtett célt, hogy azt keressem,
Ha nem keresem, s nem mozdít semmi előrébb,

Hacsak nem tőlem mindig idegen tetteim,
És titkos sorsom, amely tetteimbe égett?
Mit ér az öntudat, ha ábránd, s nem színre szín?
Ki vagyok senkiföldjén a kezdetnek s a ténynek?

Kössétek be szemem, s vakítsátok meg a lelkem!
Káprázatok! ha titok én-magam s az élet,
Nyugtasson inkább e semmi, jobb nekem hitetlen,
S mint elfelejtett tengerpartok, álmodjam, hogy élek.

(Vaskó Péter fordítása)

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.

Elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

 Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szive egy volt a szivemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén diványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.

Könnyű annak, kinek te vagy az élet,
kinek reggelihez te vagy a cukor.
Te fűszerezed csókkal az ebédet:
kinek vacsora után te vagy a bor.
Jó a társnak, kinek te vagy a társa:
a magányosság ne tudd meg, mily nehéz.
Boldog az, aki jó simogatásra
öledbe hajthatja le fáradt fejét.
Könnyű annak, kinek te vagy a párja:
átvilágítod a hétköznapokat.
Veled a szív mindenkor megtalálja
a boldogsághoz szükséges dolgokat.
- Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz,
keserű nekem, ha nem te vagy a méz.

A szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

 
Téged keresve útján,harcán,
Milyen bátor,erős szivem volt,
Milyen muzsikás,milyen harsány.

Milyen beteg most,milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más,csak
Te nagy,szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz,hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel,nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér,ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel,istenes ember,
Vallok neked,ím,kicsi párom,
Áhitatos,bús szerelemmel:

Ne hallgasd rossz,beteg zenéjét,
Jó a szivem,mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek

ki tudja hová érkezünk el
milyen romolhatatlan növényzetű földekre
ha azokat a szavakat kimondjuk
ki tudja hogyan oldódott volna meg
négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye

de eláztatta a márciusi eső a földeket
november követte augusztust
kinyíltak sorra az ősz aktatáskái
kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink

és azok a szavak egyre késtek
egyre fogytak
egyre koptak
kikoptunk egymásból mi is

Dehogy szeretlek! Nem szeretlek.
Fénybe sem, árnyba sem követlek,
meg sem kövezlek, meg sem látlak,
látni sem, tudni sem kívánlak,
szavad is szólhat bárki másnak,
lényedből eltűnt a varázslat,
tán nem is volt, csak képzelődtem,
köd vagy! Maradj is köd a ködben,
Adtál-e? Rossz napok cipóját.
Üres korsót, elsüllyedt bólyát.
Dehogy szeretlek! Tévedés volt.
Csak elkápráztatott az égbolt,
csak félrevezetett a csillag.
Lassú világok forgásában
elszédültem a szél karjában,
elnémult szívemben a szó is.
Van ok haragra, tudom, volt is...
Elfáradni a haragvásban,
megszűnni rontó varázslásban,
varázslástól, elmúlni, hullni,
végső vizekkel tuvafutni.
Dehogy, dehogy, dehogy szeretlek.
Csak megszokásból emlegetlek.
Csak otthonos, ha gondolok rád.
(S hiába minden Istenhozzád.)

Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?

Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.

Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
- hiszen csak az marad meg, amit másnak ad -
mielőtt a recsegő tető rászakad.

Ha virág mesél: szállnak színek, szárnyak, -
színes szárnyakon száll igaz varázslat.

Ha virág mesél: szétnyílik a tenger,
s lelkünkbe néz be tűnődő szemekkel.

Ha virág mesél: fák lehajló ága
tesz gyümölcsöt áttetsző üvegtálba.

Ha virág mesél: aranyfürtű gyermek
villant tükörből bűvös szőlőskertet,

s fülel levelek kékbejátszó árnya
a mese szélbe induló szavára.

Ha virág mesél: szirmok tánca lobban,
s e forgatagban minden évszak ott van:

habzó tavasz, nyár bíztatás, s az ősznek
hervadásán is virágok időznek.

Ha virág mesél: e mesében együtt
volt-útjaink, s egymás kezét keressük.

Hazug jelenből ha van kiút, erre
nem taníthat más, mint mesék szerelme.

Piros fényszirmú csillagom, te drága,
sebzett alkonyom egyetlen virága!

E hazug földön meghalok, de értem
ne sírj! Piros virágvarázsod értem.

Te csak vezesd, ki él még, tiszta égig:
piros mesék gyönyörűszép szívéig!

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

Amikor már semmid nem maradt,
kitalálod a semmiből önmagad,
megtalálsz elvett szavakat,
börtöncella vagy konyha homályán,
akár verések, vesztések árán.

A lelkes, vészes butaság évadán
mintha lelkedből éhen szólanál,
késve bár és mégis túl korán:
felfakadsz, meglettnek születetten
a légszomjas, szótlan szünetekben.

S magányodban vígságig vigasztal,
mint egy jól elénekelt panaszdal,
hogy bírtad mostanáig hanggal,
mindig újra, de sohase elölről,
és telik még lélekből, erőből.

Szoros teredben ez az ének
felfelé szállhat csak, a fedett égnek,
s habár egyedülvalónak véled,
tudd: földszerte így sikoltoz,
akit földje, sorsa köt a korhoz,
így nyög föl ösztönből az elme
a végső erejére lelve,
s kap hangra a mentő gondolat:
találd meg újra és újra önmagad,
találd ki az elvett szavakat,
és feldereng a semmi közepén
az elfelejtett szó is: a remény.

 Vékonyan villan a hold a vidéken
keskeny a cél, szűk az idő,
szorong a szív a tenyérnyi résben,
a hó hűvös, lázas a fő.

Lerágott dinnyehéjat szögez fölém
a fagy zengő kalapácsa.
Csattogó vágyakat pörget a szél,
csillog az ész, tüzek kovácsa.

Kemény telek járnak most errefelé
láncukat tépett ebekkel,
kozmikus éjszaka borul elém
szikrázó, vad képzetekkel.
 

A ma mindig
frisset kíván
menni bölcs,
jó utakon,

jó cél felé, míg
tudjuk követni
a vágy szédületét,
vagy a mosolygó szívet
mely tud veszteni
egy csendes igennel,
egy csendes ámennel,
akár egy csendes ösvényen,
hol elhalad: az ősi fák alatt,
merengve nézi a tegnapot, mely
rosszra vitt el...
Mért jár?
Üdvre vár még?
Mit nem ért el a földön?
- Mert ilyen a vezeklő lelkek
imaszárnyalása?... Mély
a dölyfösség legyőzése;
hol látomásra gyúl a képzelet,
ahonnan meghozott a reggel.
Mert minden nap kegyelem
és minden nap fellelheted
az egy másik nap eljövetelét
a szeretetsugarak majd elvezetnek,
ahhoz, aki szenved,
csak lásd társadon
a fáradság bilincseit.