Elnézem ezt az esti képet,
az ablakunkból láthatót,
amennyi fény, amennyi évszak,
annyiezerszer megkapott;
amennyi hóra hajló reggel,
ezüstlő bevilágítás,
amennyi teleholdas éjjel,
annyiszor gyönyörűen más;
annyiszor volt időtlen arca
maga a városom nekem,
a legerősebb csillapító,
az itthon-vagyok-fegyelem;
amennyi rángó nyugtalan perc
s elérzékenyült nyugalom,
annyiszor menekült a lelkem
ahhoz ott túl az ablakon;
és most az őszeleji napban,
most hasít először belém,
hogy ezt és bármely kedves képet
ugyan még meddig őrzöm én;
és abban, aki tiszta, hosszú,
rajongó figyelem után
már tudja, olyan nagyon tudja
mennyi az elmúlt délután
hogy vesznek oda örök képek:
szobák, családok, városok...
Lehet már nem is ember őrzi –
az idő őrzi már a sok
itt összegyűlő kedvenc képet
a szemek ablaka mögött,
mint aki oda minden után,
mindnyájunk helyett visszajött.
Vándor, ha átvonulsz e tájon,
a harangszó csak akkor fájjon,
ha Istent s földjét – ezt az egyet,
valami folytán elfeledted.
